Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)
Takáts Lajos: Sertésmakkoltatás a Dél-Dunántúlon a XVIII. században
A makkoltatás rendkívül bő lehetőségei mellett úgy látszik, a faluközösség lakói könnyen részesülhettek a makkoltatás igénybevételében. Előfordult az is, hogy bő makk-termés idejében egyesek még határukat is odébb próbálták helyezni. Az 1736-os szentesi határban az egyik tanú, az 50 éves Somogyi János számolt be arról, hogy a „Csurghai Uraságh Szentai földnek bírásában az általa bé mondott jelekigh békességes volt, mind addiglan, mig Venino akkor béli Aren- dátor Uram idejében sok makk lévén Szobiak azon kérdésében vett plágát el szerezvén, - azaz, új foglaló jellel ellátván - bé nem fúrták volna magokat. . .”, s hogy mindazt azóta használattal, azaz usussal is szentesítették, azt a következő megjegyzés is igazolta: „melly is csak ezelőtt tizenhat Esztendővel esett. . .”37 Ha pedig az erőszakos foglalásra nem került is sor, az nem egyszer előfordult, hogy a helybeliek a bérelt állatok pásztorait félrevezetve, hamisan tájékoztatták a határokról, hogy maguknak több makkot biztosítsanak. Ilyen esetről tájékoztatott bennünket az 1752. május 10-i káptalan-oloszkai kihallgatáson Németh Pál tanú, aki elmondta, hogy „itt Káptalan-Oloszkán való Pásztorkodásában az Pethő-Oloszkai Helységbéli Lakosok megh egyezett akarattal és tekénte- tes Káptalanbéli Urak által ide az Káptalan-Oloszkai határra bélölt kint való marhákat el tiltván az Hegy Uttyán felöl való Darab Erdőrül - ahol történetesen sok makk termett - azon fortéi alatt, mintha az Pethő-Olaszkai Határhoz tartozandó lett volna, és hogy azzal magok marhájok számára több makkot megh tarthassanak, ijesztvén azzal a kint lévő Pásztorokat, hogy ha azon a nevezett utón fölül való Erdőben eresztenek, be fogják hajtani Pethő-Oloszkaiak és le ölnek belőlük . . .”38 Az efféle fortélyok és a tilosok ésszerű beosztása, gazdaságos használata következtében bő makktermés esetén a következő nyárig is kitartott a makk. Volt olyan szakasza is a tilosnak, amelyet csak hóolvadás után kerestek fel. Az Ikerváron 1755. január 20-án tartott kihallgatáson a mindszenti Kelemen Márton tanú számolt be arról, hogy a „Beiczi Tilosban a’ sok havak miatt feles makk maradott, ezért Tilosnak is tették és tartották, s’ valameddig az hó el nem ol- vadott, megh nem szabadították mind az maga s. v. Sörtvéles Marháinak, úgy az reá fogadott marháknak is .. A39 Bizonyos területeken, ahol nyaranta jó fű termett és azt kaszálni lehetett, csak nagy elővigyázattal makkoltattak: vagy csak fagyban, vagy hóolvadás után, ha a talaj felszáradt. Különösen a fák alját, a makk után kutatva, szinte felszántották a szilaj állatok orrukkal és körmükkel, és a talajt feneketlen sártengerré változtatták. A Somogy megyei Vízváron 1765. február 7-én készített összeíráshoz fűzött megjegyzésben olvasható, hogy itt az erdőben is szoktak rendes körülmények között kaszálni, azonban „azon kaszálókat, makk termésnek idejében annyira föl túrták és hányták s. v. a Sörtvélyesek, és a csalit is úgy föl verte”, hogy már esztendők óta széna alig termett/*0 Éppen ezért, az olyan helyen, ahol rét híján a „Szegénység az erdőn szokott kaszálni”, mint a Somogy megyei Sávoly 1757. április i-i szálló levele szerint is, megengedte az uraság, hogy ezen túl is ott kaszáljanak, de egyúttal elrendelte, hogy „azon darab erdőre Sörtvéles marha mind addig ne eresztődjék, ha makk lászen, valameddig megh nem fagy, vagy pedig engedelmes tél lészen, és károsnak Ítéltetnék Sörtvéles marhának azon helre való bocsátása - a tur- kálások miatt! -, akkoron Uraságh tisztei” engedélyt adhatnak arra, hogy a makkot megszedve, otthon etessék meg a disznaikkal/*1
