Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky 1944. március 19-e miatt csonkán maradt pártprogram tervezete (Kossuth-párt)
nagyobb császárainak [- Nagy Ottó, II. Konrád, III., IV. Henrik -] keletre törő szándékai és erői ellen is, mindig diadalmasan. Később pedig saját habsburgi királyainak elnyomó és németesítő törekvései ellen, ugyanolyan politikai és katonai elszántsággal, egészben véve szintén sikeresen. De a magyar nemzet és a magyar államalkotó erő világtörténelmi jelentőségét mégis legtisztábban az a korszak és e korszak hősei és küzdelmei igazolják és mérik, a XVI. és XVII. században, melyek a három részre - ozmán hódoltságra, önálló Erdélyre, magyar királyságra - szaggatott magyar birodalom minden szögletében megőrizték a magyar állameszmét, a magyar nyelvet, a magyar jog érvényességének és egységének tudatát, az együvétantozás ösztöneit s az újból való egyesülés akaratát. Az emberi történelem egyik legnagyobb csodája, mely csak nagy nemzettől és csak mesterkéletlen, szerves államalkotástól telhetett, hogy Szent István birodalmának még darabjaiban is az egész magyar szellem és államalkotó akarat élt tovább, sőt folytatni tudták elődeink nagy politikai és katonai művészettel, bár rengeteg véráldozat árán, a birodalom hagyományos, kelet és nyugat felé egyszerre védekező politikáját megosztott szerepekkel: a nyugati darab Magyarország, a királyság, a német-római császárság árnyékába szorulva délkelet ozmán imperializmusa ellen küzdött, a Zrínyiek, Dobók, Losonczyak, Pázmányok [és Thurzók, Illésházyak] eszével és kardjával, a keleti darab Magyarország az ozmán külpolitikai függőség terhével vállán a nyugati német túlsúly és elnyomás ellen vonult föl Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György diadalmas seregeivel. Erdély óvta meg a nyugati és északi részek magyar királyságának önállóságát a német-római birodalom túlhatalmába való beleomlástól; a csonka királyság óvta meg Erdélyt az ozmán hódoltságtól és biztosította számára a pusztán Isztambul felé csorba erdélyi külpolitikai szabadságot és cselekvést. Utolsó nagy szabadságharcunkban, az 1848-49-esben is, mintegy komor rnegpe- csételéseként a magyar történelem zordon külpolitikai törvényszerűségeinek és tanulságainak, újból egyszerre kerültünk szembe a népünket nyugat felől is, kelet felől is állandóan fenyegető túlerővel, keletről most már az orosz cári im- périummal. Már a puszta mérésé is e szinte folytonos önvédelmi harcnak, gyakran egyszerre két világhatalom ellen is, örök emberi dicsősége maradna nemzetünknek, hát még megtetézve Kossuth országgyűléseinek nagy törvényalkotásaival, Kossuth kormányzatának és Görgei hadvezetésének, a magyar politikai és katonai lángész megújuló együttesének dicsőséges eredményeivel, [melyek során legalább a nyugati ellenséget kikergették az országból]. E magyar küldetés, itt Európa szívében mindig túlsugárzott a magyar népiség mindenkori határain, azaz sohasem volt és lehetett kicsinyesen csak törzsi vagy faji politika, másfelől sohasem merült ki a kelet-nyugati irányú puszta önvédelemben. Ez az önvédelem is magával hozta, de azon túl nemzetünk államszervező és diplomáciai géniusza is, hogy a kelet-nyugati irányú évezredes fenyegetéssel szemben egy észak-déli irányú nemzetközi összefogást állítson. A nagy Árpádok, Anjou-házbeli királyaink, Róbert Károly és Nagy Lajos, a Hunyadiak, János kormányzó és Mátyás király, [utánuk János Zsigmond, Báthori István, (egyben lengyel király) s a többi nagy erdélyi fejedelem, nyugat felé szabadságharcaink szervezői, és vezetői] mind-mind Dél felé - a Szent Koronának a társországokkal, Horvátországgal, a déli bánságokkal kiszélesbült birodalmi kereteiben, vagy az északi Balkánnak - Szerbiának, Bulgáriának, Boszniának, valamint Moldvának és Havasalföldnek - Magyarország szövetségébe, gyakran 456
