Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

A pásztor egymásnak füttyjellel felel. Ha hívja, kettőt füttyent, hosszút. Ha baj van, nagy veszély, hármat, rövidet, de nagyon éleset. És a jószágot is füttyre szoktatja. A pumit pedig jelzésre, intésre. így fordít. Az eső ellen egy viaszkos köpenyünk volt. Ha nagyon nagy vihar jött, akkor sűrű bokros helyre hajtottuk a disznókat, mi pedig álltunk előttük.

Vész nemigen volt, pedig sohasem ojtották a jószágot. Ha szomorú volt valamelyik, akkor a gazdám behasogatta a fülét, vagy a farkából vágott el egy kis darabot, vagyis megvérezte őket. Azt mondta a gazdám mindig, amíg van a jószágnak nagy legelője, addig sohasem lesz vész. Majd ha az urak fölszántják a legelőt és kivágják az erdőt, akkor jön a jószágra a betegség és a vész. Meg akkor, amikor minden ember beszegődhet pásztornak, mert nem mindenki pásztor, aki pásztor nevet visel. Csak az tudja megtakarétani a jószágot, aki már kiskorában pásztorkodik és ismeri a reá bízott jószág minden gondolatját és minden baját. A jó pásztor nem azt mondja, hogy az uraságé a jószág, hanem azt mondja, hogy az enyém ez az egész falka.

A pásztornak nem szabad félni senkitől. Sem az uraktól, sem a csendőröktől, sem a vihartól, sem a sötétségtől. Az igazi pásztor, ha nincs elég legelője, éjjel hajt a tilosba. Jaj annak, aki megtámadja éjjel a jószágért. Megölni is képes azt. Az igazi pásztor addig nem hajtja haza a jószágot, míg jól nem lakik, így tanított engem az én gazdám. Ilyen volt a régi pásztorélet. Mindenkitől független, senkit sem bántott, de senkitől sem félt.

Gyógyítás. Ha pedig a jószág sebes volt és nyüves, sohasem nyüvezett a gazdám, hanem bölénylevelet szedett és annak levét facsarta a sebbe és ez meggyógyította a sebet és kiölte a nyüveket. Ha pedig sok nyüves volt, akkor úgy olvasta ki a kukacokat. Ezt pedig úgy csinálta: vett egy hosszú lélegzetet és elkezdett kilenctől háromszor visszafelé olvasni és közben háromszor lehajolt a földre és homokot szórt a sebre. Ezután kipotyogtak a nyüvek. Ez kicsit hihetetlennek látszik, pedig ez így volt. Ezt én sok éven keresztül láttam, míg buj- tárja voltam. Ez nem is babona. Talán a homok marta ki a nyüveket.' Ezt csak én gondolom így.

Az öreg gazdámnak voltak társai. Egy éjjel, amikor a földgunyhóban feküdtem, ahova aludni küldött a gazdám, odajött egy alacsony, középerős pásztor. Azt kérdezte a gazdámtól, alszik-e a gyerek? Azt mondta neki, hogy alszik. Akkor nekiálltak beszélgetni. Kilenc darab disznót hoztak. Afelől beszélgettek, hova tegyék, mert már kergetik őket a zsandárok. A fényes, vastag rézcsákósok, vagyis a pandúrok. Ezeknek kalapjuk volt, mint a csendőröknek. Nem tudom, hová tették őket, mert nem hajtották a fóka közé. Másnapon a gazdám 18 éves szép lányával őröztünk. Délfelé odajön három lovas pandúr vagy zsandár. Azt kérdezték, hol van a gazdám? Megijedtem, népi tudtam hol van. Amikor este megjött, sántított. Hogy meglőtték-e, nem tudom? Láttam, amikor kötötte. Orvoshoz sohasem fordultak. Maguk gyógyították magukat. A csípőié alatt volt egy seb. Akkor három napig csak én, meg a lánya őriztünk, ö csak irányított. Pár nap múlva megint megjött a pásztor és mondta: - No, ez igen meleg egy nap volt. - Az öregnek több társai voltak, akikkel együtt jártak disznó ügyben.

383