Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

álltak. Nehéz volt az eszükön túljárni, mert híres nemzet volt régen a kanász- nemzet. Ezeknek a hajtóembereknek meg volt a maguk csapásuk az erdőkön át. Behajtották a jószágot a Balatonnál és kibukkantak a Drávánál a fókával. A Dráván át, a Dráván alulra Somogyból nem vittek disznót. Inkább az volt a szokás, hogy a Dráván túlról szereztek. Ott volt a nagy disznótőke. Onnan hordták a kanászgyerekek. Az útadók, a közreadók irányították rá a kanászbuj tárokat a disznóra. Ezek a közreadók szintén kaptak jó áldomást vagy pénzt. Az is gyakori eset volt, hogy ingyen adták a haragosuk disznaját kézre. Az így szerzett disznót aztán eladták a járó emberek vagy a hajtők útközben. Leginkább mészárosok, kanászok és az ilyennel foglalkozó orgazdák vették meg.

A régi kanászok, így pl. Horváth Pili György édesapja Horváth Vendel sohasem kereskedett vagy kereskedtek. Somogyi vásárokra sohasem jártak. Ezek a régi kanászok mindig úgy szerezték a disznót. Az újabb kanászoknál szokás volt a vásárra járás és az adás-vevés, kupeckedés.

A kanászok régebben vagy kanászcsaládból nősültek, vagy pógárlányokat vettek el. Az utóbbi esetben föld sohasem kellett nekik, hanem pénzt kaptak hozományban. Apám pl. kétszer nősült, mind a kétszer pénzt kapott. A földet apámnak uszolták, de nem kellett. Maga jövedelméből sem vett soha földet, sem pedig házat. Csak egy köllött neki, a jó élet. Minden pénzét elmulatta. Ami kanászt én ismertem, öreget, egyik sem kuporgatott, hanem csak jól élt. Apám semmire sem becsülte a pógárokat. Egyszer, amikor nappal mulatott a taszári kocsmában és érte ment a bíró, tüstént kizavarta a kocsmából. Mindenkivel bátran beszélt. Amit akart, megmondott. A pógárokat meghallgatta, de mindig a maga feje szerint cselekedett. Ha ivott, akkor keveset lehetett neki mondani. Állandó mondása volt, hogy egy góbét nem áldozna föl egy hold földért. A jószágot többre becsülte, mint a földet. A pásztort többre tartotta, mint a pógárt. Apámék idejében a kanásznak nem kellett a vagyon, csak a csárda és a kocsma. Az én társaim közül már akadt olyan, aki vagyonra törekedett. Takarékoskodott és vett magának házat és pár hold földet. Ezek aztán mikor megszerezték a kis vagyont, akkor föladták a kanászságot és kis vagyonos pógárok lettek, meg kupeckedtek. Magam is abbahagytam a pásztorkodást, mihelyt a házam megkészült. Ebkor 52 éves voltam. Azóta a magam lábán éltem, fóka nélkül.

Kanászviselet. A régi Taszár környéki kanászok, akiket ismertem és láttam gyerekkoromban, azok a hajukat hosszan és kerítve viselték. Nyakszirtig lógott, ott egyenesre elvágták ollóval. Apám haja mindig visszakunkorodott a kalap szélire. Ez volt a kanászos hajviselet. Fejükön drótszélű, fekete pásztorkalapot viseltek. Ez a kalap elül és hátul siskán borult és két oldalt pedig pörge volt. Ezt is a kalaposnál vették. A kalaposok már ilyen szabással dolgoztak a pásztorok részére. Kapósban készítették ezeket a kalapokat. A kalaposnál vagy pedig a vásárokon vették. Nekem is volt gyerekkoromban ilyen kalapom. Fekete zsinórja volt és a zsinór címere hátul két makkformájú gomb volt. A zsinórba semmit sem dugtak dísznek. Minden kanásznak ikét kalapja volt. Egy ünneplős és egy hétköznapi.

Hétköznapi nyári viselet. Fekete bársony, vagy szövetből való mellény és kabát. Rajta hegyes, mogyoró alakú, futtatott ezüst gombok. A nadrág csizmanadrág bársonyból vagy fekete szövetből. A lábon télen-nyáron csizmát viseltek. Alul házivászonból való fehér ing, sima, minden kivarrás nélküli. Vasárnap is ugyanez volt a viselet. Két ilyen öltönye volt apámnak is, meg nekem is.

365