Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

kanász négy darab szép menyéthasú disznót hajtott át az apám fókájába. Megbízta apámat, hogy adja el Kapósba. Az el is adta. Másnap aztán az árát a taszári kocsmába elírták. Ilyenkor a mezőre ki se jöttek két napig. Ilyenkor Baléban és Taszáron is a bujtárok őriztek. Menyéthasú disznó: háta fekete volt, a hasaalja végig fehér és újra csak a farka lamja (vége) volt fehér.

Igazi pásztorember a pipára sokat áldozott. Nekem is volt több tajték pipám is. Mikor megrepedtek, még Kecskemétre is fölküldtem javíttatni. A kanász azért szereti a pipát, mert ezt időmulasztásra használja. Mikor a nyáj engedi. Mikor csöndes és deleléskor is mindig a szájában van. Apám csak küpipát használt. Vásárokon és a boltokban vették. Én szoktam rá a tajtpipára, amelyet Kecskemétről rendeltünk. Ügy volt a rendelés, mivel látatlanba történt, hogyha nem tetszett a pipa, visszaküldhettem. Egyik a másik kanásztól is vásároltunk, vagy cseréltünk. Általában nagy divat volt a pipa a pásztorok és különösen a kanászok között, ök ezzel szórakoztak, nem úgy, mint a parasztok. Apám a pipához, meg jó magam is, tűzkövet meg acélt használtunk. Az acélt abban az időben a helyi kováccsal csináltatták hosszúkás levélalakra. A tűzkőhöz a taplót a pásztor az erdőn szedte. Ősszel kell szedni a taplót, mert a fa oldalán csak ősszel érik ki. A tölgyfatapló a legjobb. Baltával levágtam, a mezőn a taplót kibeleltem, mert annak olyan a bele, mint a töké. Csak a külső szálkás része a jó. Otthon aztán forró hamuslúgba tettem és addig főztem, amíg átfőtc. Ügy, mintha ételt csináltam volna belőle. Aztán napon kiszárogattam. Ebből tépett darabokat és abba a hosszúkás őzbőracskóban tartottam, amelyben volt a kő és az acél. Ügy használták, hogy a taplót a tűzkő éléhez fogta a bal kezével és a jobbal ütötte a szikrát. A parazsas taplót rátette a pipa dohányára. Az acélhoz való tűzkövet a boltokban lehetett venni. A tűzkües acskót és a dohányos acskót apám is, én is a zsebünkbe tartottuk. Más kanászok a tarisznyába tartották a pipával együtt. Ma már tisztességes pipa sincs. A pipacsinálók is meghaltak, mint a kanászok.

A mezőn a pipázáson kívül még az volt a pásztor szórakozása, hogy nyájaikat egymás mellé hajtották és közte sétálva beszélgetett a két kanász úgy, hogy a nyáj össze ne keveredjék. Apám is, én is a batai (Baté) kanásszal szoktunk így beszélgetni. Általában a nyájról és a parasztokról folyt a szó.

Hullott jószágtól, pl. a mezőn döglöttről a pásztor úgy számolt el, hogy a bojtár bement a faluba és kihívta a pógárt, hogy nézze meg az elhullott dögöt. A dög elásása régebben a dögtemetőben levő árokban, újabban a dögkút- ban a pógár dolga volt. Természetesen kanász is volt, akit megkértek, hogy rejtse el. De ez kötelessége nem volt. Csak valami ajándékért szokta megtenni, így pl. általános volt az egy üjeg bor.

Jelölés. A disznót apám és az én időmben is jelölték. (Horváth Pili Gyu- ra 1877-ben született és a kanászkodást 1930-ban fejezte be.) 1930-ig jelölték a disznót. A jel, amelyet a disznó fülébe ütöttek, a töke után maradt. Például egy pógár az anyadisznaja után ugyanazzal a jellel szokott jelölni, tehát a jel a tőkéről szállt át a malacra. A tőke nem más, mint maga az anyagöbe. A jelölést, ha ügyes volt a pógár, ő maga végezte. Ha nem bízott magában, akkor a kanász jelölte be a malacot. A szokás az volt, hogy a malacot választás után mindjárt bejelölték. Általában a bejelölés kilenchetes koráig, tehát a fókárahajtás előtt történt, hogy a seb addigra elgyógyuljon. A jelölést bicskával, illetve lukasztó-