Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)
magát, és amikor a szőr lement róla és a bőr síma lett, akkor a kanász keresztülvágta bicskával és kinyomkodta. A vágásnak csak olyan mélynek szabadott lenni, hogy a genny meginduljon. Erre mi semmit sem tettünk. A súly helyét még a kukac sem lepte be. Az ilyet hol háznál végeztük behajtás után, vagy pedig kihajtás után a mezőn. A mezőn a zöld dongótól kukacot szokott kapni a sebek helyén a disznó. Ilyen sebek például a harapástól és a tüskekarcolástól vannak. A kukacot úgy pusztította a kanász vagy a gazda, hogy a lyukat kátránnyal kente minden másnap, vagy pedig sóval tömte be két-három naponként. Esős idő előtt tapasztaltam, hogy egyik-másik disznó hányni kezd. Ebből szoktunk és apám is ebből szokott az időre következtetni. A kanászok jövedelme. Az igazi kanászok, amíg a fényes balta existált, nem a konvencióból éltek, hanem az eszök szerint. Az ügyes kanász annyi disznót tartott, amennyit akart. Apámnak és nekem átlagban 50-60 saját disznónk volt, pedig mi községi kanászok voltunk (pógárkanászok). A taszári urasági kanászoknak pl. a Pékáraknak 100 disznója is volt. Könnyű volt neki. Az urasági magtárban volt elég eleség. A disznó pedig nem tud beszélni, hogy mennyi abrakot kapott. Az olvasás előtt a kanász a fókából kidobta a sajátját. Olvasás után természetesen a disznaját visszahajtva, egész éven át az urasági fókában tartotta. Később magamnak is volt 30-35 disznóm a pógárfókában. Felnőtt disznót értek alatta. A pógánkanásznak nehezebb, mert az bukszából gazdálkodott. Én az ilyen 30-35 darab jószágot az aratás utójáig tartottam, aztán a kaposi, dombóvári vagy a szili vásárra hajtottam és ott eladtam. Hogy újra legyen jövödelem, úgy csináltam, hogy mikor már a kupecek a hizlalásra való disznók szedését megszüntették, akkor én kezdtem szedni, vásálni a disznót. December hónapban. Így aztán olcsón jutottam hozzá, mert csak szinte egyedül vásáltam. Időm úgy futotta, hogy ilyenkor a fókánál az apám maradt, én pedig elindultam a keresett pénzen Szilba, Szakosra, Tabra, Dombóvárra, vagy Kapósba. Dombóvár kivételével mindenhová gyalog mentem. Ebben a körletben így dolgoztunk vagy ti- zenketten. Szokás az volt, vásárra hárman-négyen mentünk együtt. Éccakára mindig kocsmában szálltunk meg és ott is ettünk. A kocsmárosok már ismertek bennünket. Ürítettek egy szobát. Szalmazsákot vagy zsuppot tettek be és így aludtunk. Szokásunk az volt, hogy a vásárokon általában páronkint a ioo-no kg-os süldőket vettük meg. Ezeket mind gyalog hajtottuk haza. Pl. Szilből egy nap hajtottam haza. Tabról ha jöttünk, két nap volt az út. Ilyenkor éccakára a disznót a kocsma óljában tartottuk. Természetesen úgy, hogy a disznót megjelöltük. A jelöléshez piros krétát használtunk és mindenkinek meg volt a szokása, hogy a jelet az elejére, fejére, hátára teszi le a disznónak. A hazahajtott állatot a pásztorháznál a régi karós ólban tartottuk és csak kijáró koszton élt, mint rédeg disznó. Ezek a disznók reggel és este három-öt hónapon át csak krumpli és korpa moslékot kaptak. Így is tavaszra jól kinőttek és egy részüket Győr, más részüket pedig a Bácska vitte el. Ezeket a másfél éves állatokat Győrben a nagyhizlalda vette. A Bácskába a rácok vitték. Így jövedelmeztek a pógárkanászok 1910 és 1933 között. Természetesen az ilyen állatokon kívül mindannyian tartottunk két állandó göbét és két hízót. Disznót általában ilyen módon egy évben kétszer vettünk és kétszer értékesítettünk. Ezen kívül a maguk módján is szereztek a kanászok, mert azok mind betyárgyerekek voltak. Egyszer magam is láttam, amikor az öreg Vörös, a batéi 362
