Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Spira György: Egy Jellačić-önportré

Mindenekelőtt bajosan háríthatjuk el magunktól azt a gyanút, hogy bármily gondosan ecsetelte is a nehézségeket, amelyekkel Magyarországra rontó seregének 1848 szeptemberében meg kellett küzdnie, mégsem tudott megbirkózni a soron következő feladattal: a szeptember 29-én Pákozdnál történtek leírásával és az ott általa elszenvedett vereség kimagyarázásával. Ami - valljuk meg - tökéletesen érthető is. Mert az igaz ugyan, hogy kiképzett katonát vagy lovasságot és tüzérséget Pákozdnál a magyar sereg is csaknem annyit volt képes felvonultatni, amennyit ő, az azonban ennek ellenére sem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar had összlétszáma feleakkora sem volt, mint a fekete-sárga seregé, s így éppen nem állítható, hogy az ő pákozdi kudarcát bárki is a sors könyvében előre megírtnak tekinthette volna.

Felmerülhetett továbbá Jellacicban az az aggály, nem fogják-e Bécsben visszatetszéssel fogadni s nem fog-e ezért ott a várttal homlokegyenest ellentétes hatást kelteni, hogy ő ebben az életrajzi vázlatban - még ha szolgálati minősítésnek álcázza s Bach címére küldendő felterjesztéséhez aláíratlan mellékletként csatolja is - oly magasztalólag szól Önmagáról. Hiszen aziránt, hogy ezt az irományt Zágrábban csakis ő hozhatta tető alá, senkiben sem támadhatott kétség. Elvégre előírásszerű szolgálati minősítést mindenkiről csak felettesei készíthettek. Az viszont köztudomású volt, hogy Horvátország területén nála magasabb rangú és beosztású tiszt egy sem szolgál.

S végül elképzelhető, hogy azért sem fejezte be dolgozatát, mert miközben szorgosan rótta egymás alá a sorokat, apránkint szertefoszlottak azok a reményei, amelyek a munka megkezdésének pillanatában még elevenen éltek benne. Hiszen bármilyen nagyra tartotta is magát, némi gondolkodás után még ő is beláthatta, hogy a birodalom politikájának irányítóit ténylegesen az ő törhetetlen hűségének legszívhezszólóbb ecsetelése sem fogja rábírni Horvátországgal szemben alkalmazott bánásmódjuk legparányibb módosítására sem . . .

De akármi torpantotta is meg Jellacicot félúton, csak sajnálhatjuk, hogy művét csonkán örökítette az utókorra. Ha ugyanis kellő kritikával olvassuk ezt a szöveget, akkor ismereteinket hasznosan gyarapító forrást fedezhetünk fel benne.

Hogy mindjárt Jellacic önértékelésével kezdjük: nem vitás, hogy jó gyomor szükségeltetik azoknak a dicshimnuszoknak a megemésztéséhez, amelyekkel e pályakép névtelenségbe burkolózó alkotója saját magát körülövezi. Nem vitás továbbá az sem, hogy a szerző a maga életútját minél töretlenebbnek, minél makulátlanabbnak igyekszik feltüntetni s ennek érdekében, ha csak teheti, elhallgatja pályafutásának azokat a fordulatait, amelyek alakját kedvezőtlen megvilágításba helyezhetnék. (Amire ékes példa lehet, hogy nagy büszkeséggel beszél az 1835-i boszniai csetepatékban való közreműködéséről, egyetlen szót sem pazarol viszont a tíz évvel később általa mint ezredparancsnok által immár önállóan lebonyolított boszniai betörésre, amelynek során Bihacnál súlyos vereséget szenvedett és hetven emberét elveszítette.41) Mindazonáltal bizonyos, hogy azok sem voltak teljesen vakok, akik 1848 márciusában épp Jellacicot szemelték ki a magyar forradalom horvátországi Vendée-jának megszervezésére, s ezért hitelt érdemlőeknek kell elfogadnunk a pályaképnek azokat az 1848 előtti időkről szóló passzusait, amelyekből Jellacic mint törekvő, feladatainak mindig maradéktalanul megfelelni igyekvő s folyvást feljebbvalóinak megelége5°3