Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Spira György: Egy Jellačić-önportré
désére vadászó tiszt, azaz mint a császári hadsereg tisztikarának tagjaitól megkövetelt fő jellemvonásokat önmagában példásan kifejlesztő lény lép elénk. S hasonlóképpen kezelhetjük ennek az életrajzi vázlatnak azokat a pasz- szusait is, amelyek a szerző politikai törekvéseiről hivatvák képet adni. Egyfelől ugyanis szembeszökő lehet, hogy a szóbanforgó szövegrészek mélyen hallgatnak a horvát nemzeti követelésekről s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha a horvátok 1848-ban Jeliacic vezetésével és vele -tökéletes egyetértésben kizárólag azért keltek volna fegyverre a magyarok ellen, mert a magyar szeparatizmus veszélyeztette a birodalom egységét s ennyiben - de csakis ennyiben - Horvátország boldogulását is; holott köztudomású, mennyire szenvedélyes nemzeti követelések hangzottak fel Horvátországban 1848 márciusa után, sőt már jóval korábban is, s azt is tudjuk, hogy Jeliacic - mint elöljáróban is utaltam rá - maga sem ment el közömbösen az ilyen jellegű követelések mellett: hogy maga is szívesen vette volna, ha a Horvátország és Magyarország között az előbbi rovására kialakult alárendeltségi viszony mellérendeltségi viszonynak adja át a helyét.42 De hogy az előttünk fekvő szöveg ennek ellenére még utalást sem tesz a horvát nemzeti törekvésekre és arra, hogy ezeket - legalább részlegesen - Jeliacic is osztotta, azon még sincs miért csodálkoznunk, ha nem feledjük, hogy megírásával és felterjesztésével ő az udvari körök Horvátország javára hangolását szerette volna elérni. Másfelől viszont, ha számításba vesszük is, hogy Jellacicban az itt előadottaktól eltérően igenis megvolt a horvát nemzeti törekvések iránti érdeklődés és rokonszenv, akkor -sincs okunk kételkedéssel olvasnunk a dolgozatnak azokat a hódolattól csöpögő mondatait, amelyek a szerzőnek a trón és a birodalom iránti határtalan odaadását ecsetelgetik. Nemcsak azért, mert ő számtalan más esetben is ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy vezérelvei ,,a császár és király iránti törhetlen hűség, a társadalmi rend fenntartása, a Monarchia épsége”,43 hanem mert maga a most általunk tanulmányozott szöveg is beszédesen bizonyítja, hogy az ilyen kijelentések nem üres szólamok voltak. Gondoljunk csak arra, hogy 1848 júliusában lebonyolított bécsi útja kapcsán milyen féktelen - még a magyaroknak szentelt szövegrészekből sugárzónál is sokkalta nagyobb - gyűlölettel ír őexcellenciája a császárváros forradalmi tömegeiről s, jusson eszünkbe, hogy ennek a gyűlöletnek ő 1848 októberében tettekkel, a bécsi nép akkori felkelésének ekiiprásában való buzgó közreműködéssel is kifejezést adott. Holott a magyar forradalommal ellentétben a bécsiről semmiképpen sem állíthatta, hogy keresztezi a horvát nemzeti törekvéseket. Ha tehát az általa önmagáról festett képet ki kell is egészítenünk azzal, hogy a horvát nemzeti követelések egy részét ő is magáévá tette, ezt a kiegészítést avval a fenntartással kell megejtenünk, hogy a horvát nemzeti törekvéseket mindenesetre váltig alá kívánta rendelni az udvar törekvéseinek s csupán annyiban volt hajlandó felkarolni őket, amennyiben nem veszélyeztették emezek érvényesülését. Az előttünk fekvő szöveg azonban nemcsak ilyen általános tanulságai folytán tekinthető értékes forrásnak, hanem számos részközlése miatt is. Ezek közül most csupán kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik Jellacicnak az a megállapítása, hogy ő abban az időben, amikor az i. báni határőrgyalogezred parancsnoka volt, nagy jóindulattal intézte a kormányzata alá rendelt közemberek ügyeit s ezzel nem pusztán saját ezred- kerületében, de az egész végvidéken széleskörű rokonszenvre tett szert. Ennek
