Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)

ve”, s Isten csudájának tartja, hogy ennek ellenére mégis mindegyik fizeti „álla- mi-megyei-községi adóját, papját, tanítóját, csordását, kanászát, bíráját, jegyzőjét, halottkémjét” ...................... ? : - .

A lúzsoki lelkész nem az érzelmek, hanem a számok embere. Tudja, hogy népének kataszteri tiszta jövedelme 5 600 forint mindössze, és ezzel áll szemben a különböző adókból és az egyházi célokat szolgáló hitelek kamataiból integrálódó 4 020 forintnyi kiadás, ő nem emleget csodát, csak keserűen közli jelentésében, hogy a fennmaradt 1 580 forintból kell fedeznie 304 lélekből álló gyülekezetének élelmezési és ruházati költségeit.147

A kapitalizmus pörölycsapásai alatt nem él immár, csak vergődik a vénülő ormánsági család. A nagycsaládok tagjai nehezen viselik már az együttlé- tet, irigykednek, gyűlölködnek. A külön élő rokonok pedig ha az utcán vagy istentisztelet után a templom előtt találkoznak, gyakran a legaljasabb szavakkal illetik egymást.148 Általános lett az Ormánságban - a fejlődésben megrekedt társadalmak jellemzője - a káromkodás, a trágár beszéd.

Az erkölcsi viszonyok bomlásának éles jelzője a családi kötelékek bomlása, „ . . a rákfene módjára terjedő” vadházasság. Az egykés társadalom ezt a törvény által nem szentesített viszonyt mindig természetesnek veszi, s az „élettársat” a gyermekek szüleiknek, a komák komáiknak, a rokonok rokonaiknak tekintik.149

Ebben a világban a magas kor senkinek sem ad tekintélyt, hiszen aki öreg, az munkára képtelen. Az elkényeztetett gyermek nem becsüli szüleit, s amint a fiú ereje meghaladja öregedő apjáét, máris ő az úr a háznál, s ha neki úgy tetszik „... szüléit megveti, sőt a házból is kidobja”. Olcsó vigasz a tehetetlen apa számára, ha 16-20 éves suhanc fia az „intézkedő elöljárót disznózza ki keményen” a házból.150 Keserűen mondják a lelkészek, hogy tisztelet már csak az idegen nyomoréknak, meg a nyavalyatörősnek jut. A nagyapának ártatlan természetességgel mondja az unoka: „Dögölnél meg, te vén kutya!”131

A tiszteletet, fegyelmet nem ismerő fiatalság a születéskorlátozás terméke, amelynek hagyományos módja a „coitus interruptus”, egyik forrásunk kort idéző szóhasználatával a „korlátolt közösülés”, a kor cinikus fiataljainak nyelvén pedig: „szántsunk-vessünk, de ne arassunk.”152Minthogy pedig korán kezdik a felelőtlen játékot, a férfiak idegei tönkremennek, a nők meg kielégítetlenek maradnak.

A születéskorlátozás gyakorlatára a nép közt élő értelmiségiek (Hölbling és orvostársai, lelkészek, tanítók) már a XIX. század közepén felfigyeltek. A hatóság a századfordulón „mérte fel a helyzetet”, a népi írók pedig a harmincas években kiáltották világgá az akkor már matematikai pontossággal kiszámítható tragédiát, de senki sem tudta megakadályozni a pusztulást. Az ismert betegségre a XX. század ragasztotta a lelkiismeretet elaltató „civilizációs betegség” címkét. Ormánsági útját ismerve, nekünk is úgy tűnik, hogy terjedése nem független a civilizáció térhódításától. Míg az Ormánság keleti szélén lévő Drávaszabolcs lelkésze már 1886-ban halálharangot kondit, a kissé nyugatabbra fekvő Csepely papja pedig látván, hogy 1885-ben gyülekezetében 11 halálra csak 11 születés esett, de ezek közül is 4 koraszülött volt, 2 meg csak a keresztelést érte meg és meghalt, „kihalás felé haladó” folyamatról beszél, addig Vejtiben még „több családban 5-8 gyermek van”, és „gyermektelen alig van”, - 1886-ban még Kiss