Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)
Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)
ennek ellenében hivatalos döntéseikben mindig az uradalmi érdekeké volt az elsőbbség. Le kell írnunk azt is, hogy az egyházi értelmiség is kívülről került az Ormánságba. Bázisát itt is, mint szerte az országban, a birtokkal már nem rendelkező armalista nemesség, vagy ritkább esetben a tehetős parasztság adta. Az előbbiekre vonatkozóan elég, ha a Bereg megyei Dercenből indult Munkácsy- akra, Dánielre és a fiára, Albertre gondolunk, vagy a Szilágyságból érkezett Morvay Ferencre, aki követte őket a szaproncai parókián. Az utóbbiakra vonatkozóan pedig a legközelebbi példát a kákicsi Kiss Géza családja adja, akinek apai nagyapja, Kiss István, még a Batthyányak felsőnyéki jobbágya volt, s feleségére, Földesi Rebekára támaszkodva, öt fiú munkaerejét koncentráló nagycsalád élén 1848-ra két egész telket és minden fiának jókora szőlőföldet szerzett, a reformkor idején még híres, nyéki szőlőhegyen. A hatodik fiúra, Józsefre nem volt már otthon szükség, elküldték hát Pápára. Ö került a családból elsőként a kákicsi parókiára még 1863-ban. Minthogy pedig az aprófalvak lelkészei házassági szempontból egymásra voltak utalva, Kákicsra Szaporcáról került tiszteletes asszony, Munkácsy Albert árvája, Mária személyében. Az ő házasságukból született három fiú közül a középső volt az Ormánság néprajzának legjobb ismerője, a kákicsi Kiss Géza.1/1,1 Ezek a kívülről érkezett lelkészek figyeltek fel már 1806-tól arra, hogy ,, . . . a’ Polgároknak öltözetek igen együgyű”, és küldözték tudósításaikat az országos lapoknak a helyi különöst szimbolizáló bikláról, talpasházról, házassági szokásokról stb. Sorukban olyan szerzők szerepelnek, mint Jeremiás Sámuel, Munkácsy Dániel, Baksay Sándor, Hőke Lajos, Lukácsy Imre, vagy éppen a kákicsi Kiss Géza, aki személy szerint már „bennszülött” volt. Nélkülük aligha beszélhetnénk ormánsági néptudományi irodalomról! A világi és egyházi értelmiség legjobbjainak százados erőfeszítései ellenére a régi Ormánság nem tudta kitermelni a saját értelmiségét, amelyre minden vonatkozásban támaszkodhatott volna, és egy kitűnő forrásunk szerint144 „ . .. a rokkot viselő osztálytól félni tanult, s igyekezett azt kijátszani.” Jószándékú vezetőire nem hallgatva, a modern világ kihívásai között is, az életszínvonal szabályozásnak a közgondolkodás által is szentesített, ősi mechanizmusára hagyatkozva járta a maga szomorú útját.. . Társadalomtörténeti összefoglalásunkat nem kívánjuk terhelni az 1848. évi forradalom törvényhozásának bírálatával, csupán arra szeretnők felhívni a figyelmet, hogy a művelhető földterület az egész erdős-mocsaras Dráva-völgyön csak a mindennapi kenyeret teremte meg, s nyomban feszültség támadt minden közösségben, ahogy a lakosságot korlátozni kezdték az erdők-vizek szabad használatában. Ha azután a természetes táj nem tudta már eltartani lakóit, akkor az erdők-mocsarak zárt világából az életbe csak két út vezetett: az intenzívebb termelési formákra való áttérés (kertgazdálkodás, tejtermelés, háziipar stb), vagy a kivándorlás. A harmadik, a lélekszám szabályozásának veszélyes útja egy bizonyos ponton túl már a halálba visz, mert gyermek nélkül nincs jövő! Csak fiatal társadalom reagál egészségesen az idők változásaira, az önmagával is meghasonlott, vénülő közösség pedig csak bírálni tud, vagy (ha teheti) beleveti magát az élet habzsolásába . . . így viselkedett a hagyományos: ormánsági társadalom is, amikor a forradalom szabad utat nyitott a kapitalizmus kihívásai számára. 224
