Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Farkas Gábor: Községi önkormányzatok a Dunántúlon 1945-1950 között
közigazgatás egységesítésének koncepciója 1948 őszén egyre nyomatékosabban került felszínre. A vidéki közigazgatási modell megteremtése azonban mindeddig hiányzott. 1948 végétől több törvényhatóságban a népi közigazgatás megszervezéséinek gondolatával foglalkoztak. Tudunk arról, hogy Tolna vármegye alispánja is kidolgozott egy tervezetet, de a Fejér vármegyei alispántól is származik olyan elaborátum, amely a törvényhatósági önkormányzati igazgatás felszámolását tartalmazta. Egyelőre azonban az alsófokú közigazgatás szervezeti keretei nem tágultak, hanem az önkormányzati igazgatás kapott olyan úi feladatokat, amelyeket lényegiében állami szakhivataloknak kellett volna megoldaniuk. Ilyen volt mindenekelőtt a mezőgazdasági szakigazgatás, amely valóban nyomasztó terhet jelentett a kislétszámű községi anoarátus számára. A kormányzat azonban a mezőgazdasági szakigazgatást politikai kérdésként kezelte, és így a mezőgazdasági szakigazgatás minden más községi feladat végrehajtásánál elsőbbséget élvezett. A terménybegyűjtés, az adókivetés és végrehajtás, a közellátás is mind olyan teendő volt, amely 1948 második félévétől súlyos feladatként jelentkezett. A rendelkezések egész áradata özönlik a községi elöljáróságokhoz; a járási, a vármegyei, de különböző szervek kiküldöttei is naponta megjelennek az elöliáróságokon és jelenlétükkel lekötik az alkalmazottak munkaidejét, figyelmét, de leginkább a községi jegyző tevékenységét hátráltatják. Észrevételek érkeznek az elöljáróságoktól a felettes hatóságokhoz a sok értelmetlen rendelkezés és a kiküldöttek miatt. Az elöljáróságok tiltakoztak amiatt, hogy a mezőgazdasági munkák irányítói legyenek. Érvelésüknek - hogy a falu mezőgazdasági lakossága évszázadok óta szerzett tapasztalatok alapján ésszerűen végzi az évszakoknak megfelelő mezei munkákat - hatása nem lett, mert a kormányzat a „kellő időben elvégzett mezőgazdasági munkában látta a terménybeszolgáltatás pontos végrehajtását.” A kisbirtokos paraszti réteget meglehetősen irritálta az önkormányzat által végzett mezőgazdasági igazgatás. A községek a vármegyéktől irányelveket kaptak a mezőgazdasági munkák ütemezésére. A községi ütemtervet első ízben az T948-i949-es gazdasági_ evre készítették el, és annak végrehajtásáról az elöljá- róságnak kellett gondoskodnia. Az ütemtervekben meglehetősen irreális tények is szerepeltek, amelyek kihirdetéséhez az elöljáróság ragaszkodott, mivel az irányelveken változtatni nem volt módjában. Például 1948 őszén a kukoricatörési és szárvágási munkákat október 10-15. között kellett elvégezni. A gazdajegyzők felszólalásai a határidők rugalmas kezelése kérdésében hatástalan maradt, hiszen a Dunántúl déli tájain már szeptember végén érett volt a kukorica, míg Komárom, Esztergom, Veszprém és Fejér megyében pedig csak október 20 körül lehetett volna a csöveket éretten letörni. A kisbirtokos parasztság 1948-1949-ben már termelési bizonytalanságot érzett. Az állami terhek; az adók, a kötelező ter- ménybeszolgaltatás a kisüzemek jövedelmét elvitte, s így jóformán csak a termelés megújítására, de fejlesztésére nem volt lehetőség. Dunántúlon már ekkor voltak állami tartalékterületek, amelyek egy része a kitelepített^ német lakosság ingatlanaiból, más része pedig az úri birtokok és a javadalmi földek állami kézbevétele útján keletkezett. A kisbirtokosok nagyobb része még bízott abban, hogy többletmunkával az állami igényeket teljesíteni tudja. Ezek a parasztok az állami kézbe került birtokokat haszonbérlet373
