Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Kanyar József: Népoktatás Dél-Dunántúlon a két Ratio között (1777-1806)
őrzik és nyáron ritkán keresik fel az emberek lakását, annyira lezüllesztette, hogy még ebben, a még oly műveletlen országban is, úgy néznek rájuk, mint vademberekre” . . . tudatlanságuk rendkívüli.” A velük való foglalkozás legjobb módja talán az volna, ha az illetékesek kitalálnák a lehetőséget tanításukra.”30 S ha a Bredeczkyre hivatkozó Brightoknak - s általában a XVIII. és XIX. századi külföldi utazóknak — a sorai felületesnek, túl sommásnak és eltúlzottnak is tűnnek a számunkra, a sorok között arra mégis figyelnünk kell, hogy az iskolai alapműveltség hiánya népünknél valóban sok kívánnivalót hagyott maga után, nemcsak a XVIII. században, de a következő századokban is. Mindannak ellenére, hogy a külföldi utazók korabeli útleírásai alapján - még e században is - „tudatlannak” nevezik a somogyi jobbágyot: túlzásnak kell tartanunk, s a „tudatlanság” elmarasztaló jelzőjét rávonatkozóan csak az iskolai végzettség és az iskolai műveltség hiányosságaira utalóan fogadhatjuk el. Aligha kell azonban elfogadnunk az elmarasztaló jelzőt a szó anyagi-műveltségi jelentésének értelmében, hisz az a jobbágyparaszt, aki a XVIII-XIX. század fordulóján jeles állattartást folytatott, irtásföldjén különféle kultúrákat honosított meg és eredményesen termelt, fonta és szőtte házában fehérneműjét és végszámra vásznait, hajtotta és vitte vásárra eladó állatait, háziipari cikkeit és termesztvényeit, az aligha nevezhető és mondható: tudatlannak. De a mondottakkal összefüggésben rákérdezhetünk még arra is: vajon a XVIII. század népiskolai rendszere megfelelt-e existenciálisan a hazai jobbágyparaszti élet- és társadalmi rend követelményeinek? Nem volt-e más az „elvárás” a kor népiskolai rendszerétől, mind a hivatalos államigazgatási szerveknek, a vármegyéknek, a földesuraknak, az egyházaknak, mind pedig a jobbágyparaszti népességnek? A kor műveltségi elemeibe nemcsak a hittan, az egyházi ének, az olvasás tartozott, hanem még inkább az írás, a számolás, a gazdálkodásbéli ismeretek, hisz ezeknek vehette volna mindenekelőtt a legfőbb hasznát parasztságunk. Ennélfogva nyilván úgy érezhette jobbágyságunk, hogy olyanra tanítják fiait a -népiskolákban, amelyre nincs is szüksége életvitelében. Ezért csendült össze kísértetiesen Somogyi Z-sigmond főszolgabíró 1773-as iskolaösszeírásának zárójelentése még a 100 évvel későbbi „Somogy” 1870-es évfolyamának egyik számában31 írottakkal is. A tanítók mindennap azt panaszolják- írta egykor a megye főszolgabírója -, hogy a parasztok télen inkább járatják gyermekeiket iskolába, mint a nagy dologidőben, amikor is 20-30 növendékből csak alig jár az iskolába 6—8, legfeljebb 10 gyermek. ,,Eljött a mezei munka ideje- írta lényegében ugyanazt a megye egyetlen hetilapja, még egy század múltán is- kiürültek az iskolák.” Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a közölt összeírások első (1770) és utolsó (1789) esztendeje közötti időszakban csaknem két évtized népiskolázásának a legfontosabb adatait sűrítettük táblázatokba. A táblázatos összefoglalás azonban korántsem volt problémamentes. A megjegyzések és az észrevételek rovataiban sohasem tüntettük fel az összeírások esztendeit, jóllehet eleve tudtuk, hogy nem mindegy az, ha 1770-ben vagy 1789-ben járt éppenséggel 15 tanuló az iskolába? Számunkra a megjegyzések lényege volt mindenkor a döntő, miután két évtized alatt aligha történtek lényegbevégó események a falvak kulturális életében. Másfelől az adatok így utalhattak a falvak iskolaügyének a folyamatára is, amelyben az összeírok hol itt, hol ott, szinte búvópatakszerűen 200
