Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)

Kanyar József: Népoktatás Dél-Dunántúlon a két Ratio között (1777-1806)

hozták felszínre azokat az adatokat, amelyek az előző összeírások idején még elkerülték a figyelmüket. Több faluban - húsz év múltán is ugyanazokat a panaszokat és sirámokat észrevételezhették volna. Egyszer többet, másszor kevesebbet írtak össze, lényegében azonban aligha tudhattak kardinális változásokról beszámolni a nemesi összeírok, a közigazgatás tisztségviselői, akik még szándékaik tisztessége esetén is - krokodilkönnyeknek tűnő sirámokként - csak annyit tudtak összegezni, mint Fonyó Mihály és Somogyi Zsigmond szolgabírák az igali járás tanítóinak 1773-ban végrehajtott összeírásainak a lezárásakor. Fonyó záradékában a falusi iskolázás jobbá tételének a feltételeit az alábbiakban körvonalazta: i. Ha megfelelő iskolaépületeket építenek, 2. ha a szegények iskolázásával is törődnek, 3. ha mindkét vallásbeli gyermekeket is tanítják, 4. ha fizetik a tanítókat, s végezetül 5. ha a tanítók egész éven keresztül tanítanak az iskolában. Somogyi György pedig még tömörebben fogalmazta, hogy a tanítók mindenütt azt panaszolják, hogy a parasztok télen inkább járatják gyermekeiket az iskolába, mint a nagy dologidőben („tempore laborum rusticanorum”), amikor is 20-30 növendékből csak alig jár az iskolába 6-8, legfeljebb 10 gyermek („ ... ex viginti vel triginta vix sex vel octo, adminus decem in scholiis instruere possunt”).

Ez a népiskolai rendszer Dunántúl átlagában csupán azt eredményezte, hogy a községi elöljáróknak legfeljebb csak a 15%-a értett a betűhöz, nevük leírásához - Benda Kálmán kutatása szerint. Ennél - természetszerűleg - az arány a parasztság tömegeiben jóval alacsonyabb lehetett, mintegy igazolva azt a tényt, hogy az iskolázásnak a paraszti műveltségre nem volt jelentős a hatása.

Mindez természetszerűleg aligha mondható - e században - csupán hazai jelenségnek. A falusi iskolák mindenütt elmaradottak voltak, a tantárgyak is általánosságban azonosak (hittan, olvasás, írás, kis számtan) az akkori művelődéspolitika elveinek megfelelően. Hazai viszonyaink - e században - a paraszti népiskolázás tekintetében alig maradtak el Nyugat-Európától - állapította meg Benda Kálmán - Rudolf Schendára, a kérdéskör jeles monográfusára hivatkozva: „Nyugat-Európában a XVIII. század végén a parasztságnak átlagban mintegy 10%-a tudott olvasni. (Bajorországban 1818-ban még 5676 helységben csak 199 iskola volt, Sziléziában pedig 169 falura 30 tanító jutott)”. Ha ez az arány csak az olvasásra vonatkozott, akkor az írástudás még kisebb arányú lehetett.32

5. A dunántúli és az alföldi megyék népessége és tanítóinak száma

A megyei összeírások és a Lexicon locorum alapján szembesítettük egymással a dunántúli és az alföldi megyék tanítóinak és népességének a számadatait. A táblázat szerint a Lexicon locorumban összeírt területek tanítóinak a száma az 1777-es conscriptio animarum népesség számára vetítetten Dunántúl 12 megyéjében 904,31, a tanítók száma 1436 volt. Az egy tanítóra jutó dunántúli gyermeklétszám pedig 360,86 volt.

Ez az arány a 8 alföldi megyére, valamint a Jászkun-kerületre és a hajdúvárosokra vonatkoztatva: 1097,26, a tanítók száma 837. Az egy tanítóra jutó alföldi gyermeklétszám pedig 438,21 volt, bizonyítván Dunántúl e tekintetbéli elsőbbségét és kedvezőbb népiskolai helyzetét.

207