Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 13. (Kaposvár, 1982)

Kanyar József: Tankönyvek és pedagógiai kézikönyvek Dél-Dunántúl népiskoláiban a XVIII-XIX. században

Egesség regulái is, amelyből Zsoldos Jakab mezőlaki prédikátor készített Oskolai kézikönyvet (Győr, 1817). Soltész János: Egészségtana (Sárospatak, 1839, 1846, 1861) 63 oldalának első részében elméletet, második részében pedig gyakorlatot tanított. Az első kiadást a nemzeti iskolák, a másodikat az „elemi" iskolák, a harmadikat pedig a népiskolák számára írta. Tankönyveiben nyomatékkal húzta alá az alábbi megállapításokat: „A lakószobáknak nagyoknak és tágasoknak kell lenni." „A fűzők igen károsak." „A porok és kenőcsök hajhullást okoznak." „A hajnak, tüzes vassal való fodorítása is káros." „Az arc festése károsítja a bőrt." „A dohányzás nagyon káros." „A tanulás a legmegerőltetebb foglalatosság." Megállapításaival egybehangzottak Majer István nép számára írt Egészség-tanának a tételei is, amely 40 oldal terjedelemben 1847-ben látott napvilágot Esztergomban. A neveléstudományi segédkönyvek során figyelemreméltó kiadványnak tartjuk Tóth Pápai Mihály: Gyermeknevelésre vezető útmutatását (Kassa, 1797). Az útmutató első fejezete a tanítói hivatalról és a tanító személyéről szólva megállapította, hogy „nagyot vét az a tanító, aki nem végzi lelkiismeretesen a hivatalát." A jó tanító istenfélő, tanítványait szereti, jókedvű, békességtűrő, „soldjával megelégedő", elegendő tudományú, tanításra alkalmas, szorgalmas és okos, emberséges ember, nem indulatos, nem mérges, nem mord, nem verekedő, nem szitkozódó, nem tesz különbséget a tanulók között, nem nyújt rossz példát, nem igazságtalan s nem testihibás ember, mivel az ilyeneket nem szabad a tanítói pályán alkalmazni, „mert a tanítványai kinevetik". Az útmutatás második részében a tanítás módjáról, a szemléltetésről értekezik a szerző, hangsúlyozván, hogy a tanulókat meg kell tanítani az ismeretek hasznára, könyv nélkül is csak azt taníttathatjuk meg velük, amit előzőleg már megértettek. A harmadik fejezetben a vallástanításról szólva megállapította a tankönyv írója, hogy a tanulók először ne vallásos ismereteket tanuljanak, a tankönyvírók az ábécés könyvekben ne közöljenek imádságokat. A Szombathi János-féle vitára célozva az alábbit fogalmazta meg Tóth Pápai : „Magába az ábécés könyvbe. . . mind a gyermekre, mind másokra, s különösen a közönséges társaságokra nézve, hasznos dolgokat kellene betenni. . . vallásra vonatkozó dolgok már csak azért se kerüljenek az ábécébe, hogy a más vallásúak is tanulhassanak belőlük." A tanító az olvasást és az írást mindig a táblán kezdje, a számvetést pedig szemléltetéssel egészítse ki (almával, dióval, pénzzel). A történelmet pedig először hazánk történetével kezdje, s a többi országéval folytassa. Végül az iskolai törvényekről és fenyítésekről értekezik a szerző, hangsúlyozottan húzva alá, hogy mind a jutalmazásra, mind pedig a büntetésre szükség van az iskolában. A Dunántúli Ref. Egyházkerület 1817-től tette kötelezővé a neves pápai tanár: Márton István: Keresztyén morális katekizmusának (Bécs, 1817) olvasókönyvként való használatát, amelyet bírálóival szemben Pálóczi Horváth Ádám védelmezett. Ugyanebben az évben jelent meg Fiú és Leány gyermeki ABÊTZE c. tankönyvének „megjobbított" kiadása is (Győr, 1817). A 48 oldalas tankönyvecske 18 fejezetre tagolva tanította a betűket, a szavakat, majd a világról, a napokról, az éjjelekről, az esztendőről, a csillagokról, az emberről, a nevelésről, az életről, s a vallásról szóló tanításait. A kis tankönyv - végezetül - az