Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 13. (Kaposvár, 1982)

Szili Ferenc: Délkelet-Dunántúl cukorrépa termesztése és a Kaposvári Cukorgyár (1929-1944). (Negyedik rész)

gébben ennél a folyamatnál a gyárak vizet permeteztek a cukorra, a 30-as években azonban ettől a gyakorlattól már eltértek, mivel a víz lényegesen több cukrot oldott fel a tisztítási folyamat alkalmából, mint amennyit a száraz gőz, ezen túlmenően a gőzzel tisztított cukornak szebb színe is volt. Ezzel az eljárással állították elő a kristálycukrot, amelyet még le kellett hűteni, majd a raktárakba került tárolásra. Ezt a cukrot az első világháború előtt belföldön nem fogyasztották, csupán kivitelre került. A harmincas években azonban már majdnem kizárólag csak ilyen cukrot fogyasztottak Magyarországon is. Ennek finomítása azonban nagyon költséges volt, igaz, hogy a finomított cukor csak külsőleg tért el a kristálycukortól, minőségben alig különböztek egymástól. A nyerscukor centrifugálásánál kiválasztott szirupot újból besűrítették, majd a keverőkbe vezették, amelyekben állandó keverés mellett 5-6 nap alatt újból cukorjegecek képződtek - miként azt az előbbiekben a nyerscukor készítésénél már leírtuk -, ezeket a jegeceket kiválasztották és ebből nyerték a második termékű nyerscukrot, amelyet a legtöbb cukorgyárban a cukorlében feloldották, majd újból jegecítették, hogy ezáltal tisztább cukrot nyerjenek. A második termékű nyerscukor centrifugálása alkalmából nyert szirupban együtt voltak mindazok a „nemcukor anyagok", amelyeket a nyerslé a répából magával hozott és amelyeket a tisztításoknál a léből ki lehetett vonni. Ebben a szirupban maradt cukrot csak nagyon költséges módon lehetett volna kiválasztani. Ezért a cukorgyárak ezzel már nem is foglalkoztak, a szirupot besűrítették és szörplé - melasz - néven hozták forgalomba. A besűrített melasz cukortartalma 42-50% között változott, de természetesen tartalmazott még nem cukor anyagokat is. A cukorgyártás mellékterméke volt a kilúgozott répaszelet is. A répának 50%-a ilyen formában került forgalomba, amelyet többnyire a cukorrépát termesztő gazdaságoknak szállítottak járandóság címén, amelynek pontos mennyiségét és minőségét is meghatározták az évenként kötött cukorrépaszerződésekben. A répaszeletet vagy frissen, vagy pedig 4-8% szárazanyagtartalommal, szárított állapotban adták át a termelőknek. A friss állapotban - a gyáraktól - átvett répaszeletet takarmányozás céljából felhasználták, de többnyire előtte gödrökben besavanyították. A savanyított szeletet az állatok jó étvággyal fogyasztották. A felhasználásnak ez a módja bizonyos veszteségeket is okozott a 92%-os víztartalomból a szállítás közben, a vermelés és a kezelés idején annyi elveszett, hogy az eredeti súlynak csupán 60%-át tudták valójában takarmányozásra felhasználni. A szárított szeletnek éppen az volt az előnye, hogy minden veszteség kockázata nélkül huzamosabb ideig tárolhatták, az megtartotta teljes tápértékét, míg a nyersszeletnél annak egy része szintén veszendőbe ment. Mivel a szárított szelet takarmányozása gazdaságosabb volt, a legtöbb cukorgyár a szelet szárítására rendezkedett be. A szeletet gőzzel- vagy pedig tűzzel szárították. A gőzzel való szárításnál a szárítóhengert gőzzel melegítették. Az így előállított szelet tetszetősebb volt, mivel a füstgázokkal nem érintkezett és szép fehér színe maradt. A füstgázokkal szárított szelet valamivel barnább volt, de az a minőségnek lényegében nem ártott. A szárítást mindkét esetben forgódobban végezték, amelyet gőzzel vagy pedig füstgázokkal fűtöttek. A szeletet lapátok mozgatták, így az állandóan érintkezhetett a meleggel.