Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80

Erdélybe ugyanis és a felvidéki városokba, főleg a Szepességbe II. Géza király, majd utódai, németeket telepítettek. Elsősorban városlakók voltak, királyainktól széleskörű önkormányzatot kaptak. Hogy Németország mely részéről, illetve vidékéről jöttek, máig sem tudjuk pontosan. Még az erdélyi szászokról sem (szász nevük nem bizonyít szászországi származásuk mellett, sőt egyre valószínűbbnek tartják, hogy az észak-nyugati részről érkeztek), akik pedig nagyjából egyidőben települtek Erdély déli határára, és kapták II. András királytól nagy kiváltságlevelüket, az Andreanumot, mely a szász városoknak (Brassó, Szeben, Segesvár, Meggyes, Beszterce, Szászsebes, Szászváros, 7 város, innen Erdély német neve: Siebenbürgen) évszázadokra teljes önkormányzatot biztosított. Német polgárok éltek a Szepességen (Lőcse, Késmárk, Igló stb.) kívül a bányavárosokban (Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya stb.), továbbá Pozsonyban, a nyugati határ mentén pedig Sopronban és részben Kőszegen, A bányavárosok esetében pontosan meghatározható a telepítés éve is. A honfoglaláskori magyar települések nyugat felé túlléptek a Kárpát-medencén. A magyar mesék Óperenciás (Ober-Enns) tengere is erre utal: a határ az Enns folyó volt, eddig terjedtek a nyilván nem összefüggő magyar katonai telepek. Ezek egy része később viszszahúzódhatott, más része azonban, főleg a határ mentén ott maradt. Morvaország keleti határain ma is találkozunk a magyarokra utaló helynevekkel (Uhorsky Brod stb.), s egyes falvakban a magyar származás tudata még az újkor elején is élt. (A nagy cseh pedagógus, Komensky is tudta, hogy családi neve eredetileg Szeges volt.) Nagy szláv nyelvészünk, Melich János úgy vélte, hogy Brünn (Brno) neve is a magyar Berényből ered, tehát a honfoglaláskori magyar települések egészen odáig nyúltak volna. Az 1200-as években azután egy ellenkező folyamat indult: nyugatról német, főleg osztrák-német beáramlás kezdődött Magyarország nyugati határvidékére. Az 1919-ben Ausztriához csatolt volt nyugat-magyarországi területek, a mai Burgenland helyneveit vizsgálva, az esetek többségében vagy párhuzamos helynévadásról van szó (pl. Felsőőr - Oberwart stb., amikor egyszerűen lefordították a magyar nevet németre), vagy pedig a német elnevezés a magyar helynévből keletkezett (Mörbisch, eredetileg Meggyes). A nyugati határvidék már az Árpád-kor végére erősen németté lett, csak az Őrség határvédő magyarjai maradtak a helyükön és őrizték meg nyelvüket napjainkig. (Felső- és Alsóőr, Örisziget stb. Burgenlandban). Ugyanerre az időre esik Sopron elnémetescdése is. A város elsődleges neve a magyar volt (Sopron ispán nevéből: a puszta személynév az akkori magyar gyakorlat szerint helynévvé vált), s csak később jelenik meg a német (Ödcnburg). Városaink tehát a középkorban nagyrészt (két jelentős kivétel : Debrecen és Szeged) német lakosságúak (Budának is jelentős német lakossága volt a magyar mellett), közülük azonban kettőben az 1400-as években (a magyar lakosság beáramlása folytán) megindul a magyarosodás. Az egyik Kolozsvár, a másik Kassa. Kolozsvárott már Mátyás király elrendelte, hogy a városi tanács felerészben magyarokból, felerészben németekből álljon, és főbírót felváltva kell a magyarok és a németek közül választani. A 16. század derekára Ko-< lozsvár már tiszta magyar város. Kassánál valamivel lassabban ment a folyamat, de a 16. század második felében nagy kereskedői, gazdag polgárai már főleg magyarok, és a 17. századra Kassa is a magyar városok közé sorolható. A városok többsége viszont német nyelvét és hagyományait Erdélyben és Magyarországon is rendkívül féltékenyen őrzi, elmagyarosodásuk csak a 18. század végével, a városgazdálkodás országossá válásával indul meg, s a múlt század második felében fejeződik be. Az Árpád-kor vége felé indult meg észak-keletről, Galícia felől, az ukránoknak, magyar elnevezéssel: a rutének lassú beáramlása a kárpátaljai részekre. Egyik legnagyobb történészünk, Szabó István, Ugocsa megye területén részletesen, évről-évre nyomonkövette az oklevelek tükrében beáramlásukat. Munkájából kitűnik, hogyan tűntek fel a magyar neveket tartalmazó jobbágyösszeírásokban először csak szórványosan, majd egyre nagyobb számban a szláv nevek, hogyan ritkul meg a magyarság, részben a járványok nyomán, részben az elvándorlás miatt, és válik egyes részeiben az ország észak-keleti pereme a középkor végére rutén többségűvé; lefelé az Alföld felé pedig vegyesen magyar-rutén lakosságúvá. Nem beszélek itt a horvátokról, hiszen Horvátország mindvégig megőrizte különállását a magyar királyságon belül. Megemlítem azonban, hogy sokan a középkori Horvátországot azonosítják területileg a maival, ez pedig tévedés. A mai Horvátország keleti része, Szlavónország vagy Szlavónia nevet viselte, az ettől keletre fekvő Szerémség pedig nem tartozott sem Szlavóniához, sem Horvátországhoz. A Szerémség Magyarország szerves része volt, Szerem megye a magyar megyerendszerbe illeszkedett. A török támadások elől, a íj. században megindult a horvátok északra áramlása, a tenger-menti vidékekről a Drávától