Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80

északra, a Dunántúlra. Ugyanúgy, ahogy egyes horvát eredetű főúri családok is északra, Magyarországra húzódtak. A Zrínyiek, vagy a Draskovichok a középkorban az Adriai-tenger mellékén éltek, a névadó Zrin vára is a Szávától délre van. A 15. század végén, s a 16. század elején már dunántúli birtokokat szereznek, és jobbágyaik egy részét föltelepítik ú) birtokaikra. Ekkor keletkeznek a Dunántúl nyugati és déli részén mai napig élő horvát falvak. A középkorban a szorosabban vett Magyarország területén nem éltek horvátok, sőt ellenkezőleg, a magyar etnikai terület mélyen benyúlt Szlavóniába; nemcsak Eszék és környéke, a Muraköz, hanem a tőle délre levő terület egy része is magyar lakosságú volt, amit a helynevek is (Várasd) világosan mutatnak. Összefoglalva azt mondhatjuk: a középkor végén, a 15-16. század fordulóján, Magyarország (Horvátország és a melléktartományok nélkül) lakossága nagy többségében, mintegy 80-85 százalékában magyar volt. Az ország közepén élő kunok és jászok eddigre már teljesen magyarrá lettek. A nem magyarok az ország szélcin éltek: északon és észak-nyugaton a szlovákok, észak-keleten rutének, dél-keleten románok, a Felvidéken és Erdélyben németek. Ez a kép, a magyarok és nem magyarok középkori aránya teljesen megváltozott az 1526. évi mohácsi csatát követő évszázadokban. Az ország területe két évszázadra hadszíntérré vált. Ezrével pusztultak az emberek, ezreket fűztek rabszíjra, hogy soha többé ne térhessenek haza. A háborúk következtében elvadult vidékeken ezrével szedték áldozataikat az éhínség és a betegségek, a járványok. A háborús pusztítások, a dúló török-tatár hadak, a járványos betegségek elsősorban az alföldi, a sík részeket, a folyóvölgyeket érték, a hegyvidék viszonylag nyugodtan vészelte át ezeket az időket. Az ország legsűrűbben lakott déli, középső része már a 17. század elejére lakatlan pusztasággá vált. A török hódoltság középső részén a falvak sorsa többnyire szintén pusztulás volt, de a szultáni hász-városokba (Kecskemét, Cegléd stb.) bemenekült vagy a mocsarak közé (Sárköz) behúzódott lakosság átvészelte a nehéz időket. Az alföldi peremvidékeken a népesség megritkult, de a települések folyamatosan lakottak maradtak. Erdélyt a török-tatár csapatok szinte minden nemzedékben végigdúlták. A Dunántúl nyugati fele a Felvidék, bár sokat szenvedett, a törököt többnyire csak hírből ismerte. Még néhány évtizeddel ezelőtt is úgy tanították, hogy a Mátyás-kori 4 millió lakos helyén a török kiűzésekor, az 1600-as évek végén csak 1,5 millió ember élt. A törökkor embervesztesége eszerint (az elmaradt szaporodást is tekintetbe véve) legalább 60-70%-os volt. Az utóbbi évtizedekben azonban kételyek támadtak az 1,5 milliós szám megbízhatóságában, s a kételyek nyomán meginduló vizsgálatok kimutatták, hogy ennél jóval több lakos volt. Ahogy már említettem, a népességre vonatkozó számadatok, adólajstromok, jobbágyösszeírások alapján készített becslések csupán. Az első megbízható népösszeírást II. Jószef császár-király rendeletére 1787-ben végezték, ekkor kerek számban 9,5 millió ember élt az országban. Tudjuk, a 18. században mintegy 1 millió embert (főleg németeket) telepítettek be az országba, majdnem egymillió (román, szerb) vándorolt be. A népességnek azonban száz év alatt így is meg kellett volna háromszorozódnia II. József korára - ez pedig a 18. században elképzelhetetlen. A korabeli egészségügyi és higiéniai viszonyok ekkora természetes szaporodást sehol Európában nem tettek volna lehetővé. Az óriási csecsemő- és gyermekhalandóság (10 gyermekből átlagban három érte meg a felnőttkort), a járványok (az 1709-1711-es pestisjárványban sokkal többen haltak meg, mint a Rákóczi-szabadságharc csatájában 8 év alatt), különböző betegségek szinte évről-évre megtizedelték a lakosságot. A modern forráskritikai vizsgálatok kimutatták, hogy a jobbágyösszeírások népességszám szempontjából megbízhatatlanok. Ezek az összeírások az állami adózás céljából készültek, és mivel sem a jobbágyoknak, sem a földesuraknak, sem az összeíró vármegyének nem volt érdeke, hogy mindenkit bevegyenek, így a parasztság jelentős részét kihagyták. Egy sor összeírást összehasonlítottak az anyakönyvi bejegyzésekkel, s ennek eredménye, hogy a paraszti lakosság 30-40%-a kimaradt az összeírásokból. Túlzottnak bizonyult a török hódoltság alatti területek pusztulásáról kialakult kép is. Úgy tűnik, nemcsak a török kincstári városokban, hanem a falvak egy részében is átvészelte a két évszázadot a lakosság egy töredéke (a délvidéket kivéve), még olyan helyeken is, ahol pedig a korabeli följegyzések teljes pusztulásról beszélnek. A mindenki iránt bizalmatlan lakosság, ha katona vagy hivatalos ember közeledett, valószínűleg bemenekült a mocsarak közé.