Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

hatatlanságát, egyszersmind a központosítás szükségességét bizonygató cikkeket. Míg korábban Kossuth és elvbarátai - nem hallgatva persze a megyei élet és szisztéma fogyatékosságairól sem - a megyét szakadatlanul a szabadság mentsvárának hirdették, most Szalayék egyoldalúan a megyerendszer árnyoldalaira irányították a figyelmet és az össztüzet. Míg Kossuth és társai állhatatosan védelmezték a megyék reformkezdeményező és azt önkebl ükben gyakorlatilag is érvényesítő jogát, most Eötvösék sorozatban és vissza-visszatérően azt számlálták elő és olvasták a megyék fejére, hogy éppen az ügy érdekében mi mindennek kell a törvényhozásnál, illetőleg a kormánynál központosítva lenni, azaz mi minden tabu a megye számára. Közben persze arról nem igen ejtettek szót, hogy azon tárgyak legtöbbjének országos rendezését, amelyeket ők központilag intézendőknek és kezelendőiknek minősítettek, Kossuthék sem kívánták elvonni a törvényhozás hatásköre alól. A centralisták újra meg újra tűrhetetlennek deklarálták a megyék követutasító és visszahívó jogát, mint amely nemcsak a diéta munkáját lassítja és nehezíti, hanem a követeket is arra kényszeríti, hogy erőszakot vegyenek saját lelkiismeretükön, és gyakorta meggyőződésük ellen cselekedjenek. Arról persze rendszerint elfelejtettek említést tenni, hogy az ellenzék kossuthiánus és megyebarát tábora az utasítási jogot a népképviselet megvalósulása után korántsem óhajtotta fenntartani. Kossuthék azonban nem kaptak a szerkesztéstől teret és módot arra, hogy helyreigazíthassák az újarcú lap egyoldalúságait. Mindez még felfogható úgy is, hogy a centralisták a kérdéskör fenti vonatkozásaiban csak a hangsúlyt tették máshová, mint Kossuthék, és ezzel csupán a megbillent egyensúlyt akarták visszaállítani az elfogultságtól valóban nem mentes liberális megyeszemléletben, azaz reálisabb alapokra óhajtották helyezni a megye szerepének megítélését. Az viszont taktikai szempontból már súlyosan hibáztatható, hogy a megyerendszer szakadatlan bírálatával egyelőre akkor sem hagytak fel, amikor ország világ előtt nyilvánvaló lett: a központi kormányszervek egy nem felelős, ugyanakkor abszolutista irányú centrális hatalom jogkörének tágítása érdekében indítottak általános támadást az ezen törekvést leginkább keresztező megyei autonómia ellen. A centralisták megye-kritikájuk folytatásával szándékaik ellenére ártottak a szabadság ügyének, mert e kritika mintegy igazolta a kormány megszorító lépéseit, és felmentést adott rájuk. Ártottak még akkor is, ha ők a nagyobb hatalmat a társadalmi reformok biztosabb végrehajthatása illúziójában igényelték az adott kormány számára, tulajdonképpeni vágyuk pedig nem egy neoabszolutista, hanem egy független és felelős minisztérium, egy parlamentáris kormányzat volt. És ártottak annak ellenére, hogy kritikájuk keretében igaz, inkább száraz, semmint agitációs erejű fejtegetésekben - a jövőnek szinte felbecsülhetetlen szolgálatot téve, a parlamentáris kormányzás elrendezésének mikéntjét és részleteit dolgozták ki. Ámde a centralista liberálisok megyeszemlélete nem pusztán hangsúlyban vagy taktikailag tért el a kossuthiánus liberálisok megyefelfogásától: a megye funkciójáról és - ebből következően - fogköréről vallott nézeteik álltak elvi ellentétben egymással. A főként francia példa után indult centralisták szerint célszerűen szervezett polgári társadalomban az önigazgatás egységei, ahol a szabad és azonos jogú állampolgárok választott szerveik útján kormányozzák önmagukat, a helyhatóságok, azaz a községek és városok, amelyek egymáshoz semmi függőségi viszonnyal nem kapcsolt szabad önkormányzatok, összességük pedig maga az államszerkezet. Következésképpen azon ügyek eldöntése és intézése, amelyek