Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)
Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)
nómia ellen intézett támadásnak, végső soron az alkotmány önkényes módosítására irányuló kísérletnek minősítette; egyidejűleg mindenütt tagadta, hogy megyéje a rendelet kibocsátására törvényszegő határozattal adott volna okot. Ennek mefelelően óvást sürgetett ellene, és annak kimondását szorgalmazta, hogy az utasítás a szóban forgó törvényhatóságra nem vonatkoztatható. Néhol, mint például Gömörben, még azzal az indokkal is igyekezett többséget nyerni indítványa számára, hogy a törvényhatósági rendszer voltaképpen az arisztokrácia fenntartásának legmegfelelőbb eszköze, a statutumrcndelet tehát egyenesen az arisztokráciát fenyegeti. Több megyében viszont, például Biharban, óvakodtak a liberálisok a húr túlfeszítésétől. A konzervatívok mindenütt örömmel fogadták az általuk jogosnak talált rendeletet és köszönőfeliratot javasoltak a kormánynak, amiért őrködik a törvények megtartása felett. Sárosban és Tolnában az ellenzék e kísérletet csupán azzal az érvvel tudta elhárítani, hogy a kormány a törvények védelmével csak legfontosabb kötelességét teljesíti, ezért pedig nem járhat köszönet. Végül is mindössze Somogyba?! és Békésben született óvó felirat. Pozsony mérsékelt szövegezésben adta a Helytartótanács tudtára, hogy a megyét nem engedi jogaiból kivetkőztetni; Ternes a jövő diétán előhozandó sérelmek közé sorolta a rendeletet; Bars azzal vette tudomásul, hogy a megye jólétét célzó intézkedések hozatalára továbbra is fenntartja illetékességét; Gömör - elég különös formában - leszögezte, hogy a rendelet szellemében teljes erővel védelmezni fogja a törvényhatóságok törvénybiztosította jogait. Köszönőfeliratot 10 megye küldött a Helytartótanácshoz; igaz, Csanád annak jegyzőkönyvbe vétele mellett, hogy statutumjogához változatlanul ragaszkodik. Hálával, de írásbeli reagálást mellőzve 6 megye nyugtázta a rendeletet, 27-ben viszont a pártok abban egyeztek ki, hogy pusztán tudomásul veszik a kormány állásfoglalását. A vezető liberálisok, noha többségük a statutumügy vitájában - taktikai megfontolásból - a kormánynak is feltűnő mérsékletet tanúsított, egyek voltak a kormánycentralizáció kárhoztatásában. Deák, Klauzál, Pulszky egyformán azt a nézetet vallották, hogy a nemzetet a helyhatósági rendszer tartotta fenn, a centralizáció pedig, mégha töredékében érvényesült is, kizárólag kárt okozott: a főrendek egy részét nemzetietlenné tette; a városokban a magyarságot háttérbe szorította, és csupán a megyékben tudta a középnemesség a nemzetiséget óriási erőfeszítéssel az utókorra átmenteni. A centralizáció a magyarság számára „életkérdés" ; centralizálni kívánó kormány nem ismeri a nemzetet és alkotmányát, a nemzet pedig, ha belemegy a centralizációba, 50 év múlva már nem lesz magyar. Kossuth mindehhez még hangsúlyozta a Hírlapban, hogy az ajánlgatott francia elmélet, amely a centralizált központi hatalomnak a végrehajtásában nagyobb önállóságot igényel, minden bajnál rosszabb gyógyszer; elfogadása esetén a megyerendszer ellenfeleinek kezébe jutna a centralizált hatalom; a megyeszerkezet csonkítását hirdető tanoknak Magyarországon csak akkor lehet jövőjük, ha a nemzet hűtlenné válnék önmagához, akkor pedig meg is érdemelné az enyészetet. A statutumrendeletre a Pesti Hírlap adott a centralizációval foglalkozó cikksorozatában közvetett választ. A szöveget Pulszky fogalmazta, alapelveiben azonban a pesti, illetőleg Pesten tartózkodó liberálisok: Deák, Klauzál, Bezerédy, Kossuth, Nyáry és Szentkirályi állapodtak meg. A közös felfogást tükröző cikkek szerint a centralizáció egyfelől a végrehajtó hatalom erősítésével, másfelől rendek, tartományok, helyhatóságok, egyesületek autonómiájának korlátozásával,
