Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

azaz a kormányzásnak kevesek kezére adásával azonos; a másoktól elvett jogok tehát nem demokratikus hatalom alapjául, hanem magának a hatalomnak központosításául szolgálnak. A jogegyenlőség eszméjének terjedésével nő annak a gondolatnak a népszerűsége is, hogy a mindenkire egyformán vonatkozó törvények egyöntetű végrehajtása csak központilag lehetséges. Emellett az iparosodás fejlődése ugyancsak a centralizációnak kedvez: egyrészt az állampolgár mind kevesebb időt áldozhat a közügyekre és a kormány ellenőrzésére, másrészt vágya a vagyonosodással párhuzamosan erősödik a rend után, ezért jogait körültekintés nélkül hajlandó átengedni a központi hatalomnak, amely, mikor önmagát védi, az állampolgárt is oltalmazza az anarchia ellen. Kétségtelen, hogy a közigazgatás nem egy ágát, mint az igazságszolgáltatást vagy a közlekedést, centralizáltan célszerű, sőt szükséges intézni. A végrehajtó hatalom azonban vezérelvének: a rendnek megbontását nemcsak fenyíti: egyszersmind gátolni és ennek érdekében a nemzetet vezetni is igyekszik, azaz hatalma kitágításának végcélja: irányítás, illetőleg gyámság alá vonni a társadalom minden egyedét. A központosítás - ellensúlyozás nélkül - éppen ezért „vészthozó" a szabadságra: a helyhatósági jogok csonkításával, továbbá annak az elvnek elfogadásával és gyakorlatra váltásával, hogy a törvényhozás által nem rendezett valamennyi kérdés intézése kormányhatáskörbe tartozik, olyan fejlődésnek nyit utat, amelynek következményeként az egész nemzet „egyenlő, politikai életet nélkülöző, egymáshoz csak a szolgaság érzetével kapcsolt" egyének tömegévé válik, föléje pedig a központi hatalomtól „mindenben függő" hivatalnoksereg kerül, és ennek kezébe csúszik át a kiváltságos állásával egybekötött befolyás is. Kialakul egy, a központi hatalom szerkezetét, fogásait ismerő, ám „a néptől különvált osztály": a bürokraták uralma, amely nem tud összhangot teremteni a kormány és nemzet műveltségi foka és igényei között. Mert e hivatalnokréteg, mivel a nemzettel - se remélni, se félnivalója nem lévén tő'lc - kizárólag parancsolóan érintkezik, ahhoz pedig hozzászokik, hogy egyrészt mindig és mindenben a központi hatalom kedvét keresse, másrészt a nemzetben csupán sokszor a legjobb parancsnak is ellenszegülő egyedeket lásson, a kormányt és a nemzetet végül is egymástól elvált, egymással sokszor ellentétben álló eszmék képviselőinek tekinti. E hivatalnokok ellen emelt, a központi hatalomhoz nagyritkán eljutó panaszokat ugyanezen hivatalnokok útján vizsgáltatják ki, az ő egyoldalú tájékoztatásaik alapján ítél a kormányzat róluk. így a kormány egyre jobban elidegenedik a társadalomtól, mind nagyobbra mélyül a szakadék közte és a nemzet között. A központi hatalom, mivel nem bízhat benne, hogy hivatalnokai a valódi helyzetet tárják fel előtte, kénytelen titkos rendőrapparátusra támaszkodni. Végeredményben a kölcsönös bizalmatlanság légköre lesz úrrá az országon; a nép demoralizált, haladásra képtelen szolgasereggé aljasul, amelynek erőkifejtésére a kormány veszély idején se számíthat, mert békében hozzászoktatta, hogy mindent a központi hatalomtól várjon. Vagyis: a kormány-centralizáció elősegítheti a haladást, ám e haladás végső fokon csak látszólagos, mert az emberi szabadság megfőjtását idézi elő, és magát a kormányt is halálos veszedelemnek teszi ki. A helyhatósági rendszer viszont a magyar alkotmány „legnagyobb kincse", igaz, számos baj is ered belőle; mellette mérgesebbek a viták, több erő pazarlódik feleslegesen el, és a nemzet emelkedését se mindig könnyíti meg; ugyanakkor általa és vele több az élet, a mozgás és a szabadság: a megyeszerkezet a nemzet süllyedésének gátolója. Nem az a baj, ha a kormány nagyobb ellenőrzést gya-