Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)
Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma
elismerni. Az igazi debreceni költőt, Csokonait azonban renegátnak tartja, és őrá haragszik a leginkább. Kazinczy lesújtó véleményét az a konzervatív, a nyelvújítástól idegenkedő szemlélet is fokozta, mely a debreceni tanárok, Benedek Mihály és Domokos Lajos vezetésével a Debreceni Grammatikában öltött testet. Pedig Debrecen, ha provinciáiizmusba süllyedt is ugyan, a hazai viszonyok között mégis csak valamiféle polgárosodást képviselt. A nyelvújító Kazinczynak azonban éppen elég volt a „Debreceni Grammatika", mely különben, főként Földi János pályaművéből használta fel a legtöbb elemet. Földi János, a hajdúhadházai doktor, ifjúságában Kazinczy barátai között volt. Felfogásának különállása azonban csakhamar eltávolította. Nem volt olyan művelt fő, mint Kazinczy, de nem tartozott a korlátolt „debreceniek" közé sem. Voltaképpen az választotta el Kazinczy szellemétől, hogy a nyelvújítás kérdésében egy demokratikusabb álláspontot képviselt. Míg Kazinczy egy arisztokratikus költői nyelvet akart kialakítani a német példák után, addig Földi a magyar nép nyelve felé fordult, ö az egyetlen, Kazinczy pályájának első szakaszában a vele érintkezők közül, aki mindvégig ellentmond neki és bátran megkritizálja. Kazinczy, aki minden ellenkező híresztelésével szemben, valójában nem tudta elviselni, ha baráti körében másképp gondolkoztak, elhidegült tőle s mivel felfogásuk nem egyezett, Földit is a vele ellenkező debreceniekhez számította. Ezzel a Földi Jánossal került szorosabb kapcsolatba a fiatal Csokonai, míg Kazinczy fogságát szenvedte. Kapcsolatuknak az lett az eredménye, hogy a fiatal költő ezentúl Kazinczy mellett Földit is mestereként emlegette. így került a költő a debreceni oldalra Kazinczy szemében. A magyar népi vonások fokozottabb megbecsülése és bizonyos hajlama a kedélyes, de kissé vastag tréfálkozásra, gyanússá tette. Műveltsége, költészetének pozitív tartalma sem menthette meg a gyanútól, mert e tulajdonságait - Kazinczy nem vette észre. Míg ő fogságának idejét szenvedte, Csokonai túljutott fejlődésének kezdetein. S történt vele valami nagyon fontos. Miután nemcsak szülőhelyén, Debrecenben, hanem a szomszédos Tiszavidéken, Sárospatak ősi kollégiumában sem találta a helyét, vándorútra indult, és a Dunántúlra ment. Ettől az időtől kezdve mélyül el költészete. Komáromban ismerkedik meg Lillával (Vajda Julianna), és ez a nagy, szerelmi fellobbanás, mely egész költészetén nyomot hagy, arra készteti, hogy idegen költőktől vett szentimentális után-érzések helyett saját érzelmeire tekintsen. A bensejében feltámadó, mélyebb érzelmek azonban arra is indítják, hogy a körülötte lévő, természeti valóságra is jobban figyeljen. A dunántúli táj különösen alkalmas volt erre. Debrecen és vidéke ekkor sem és később sem ihleti leírásokra. A neoklasszikus közhelyek, a „rózsaligetek" és „kies mezők" helyett a Balaton partjain megpillantott, erdős hegyhátak, sziklás partok felszínre hozzák természetének melankolikus vonásait, méltó hátteréül a viszonzatlan szerelemnek. A magányosság élménye Balatonfüreden lepi meg először, igazán, a maga valóságos őszinteségében. Az elvontan szereplő nimfákat a balatoni hegyvidék barlangjaiba és a somogyi erdőségekbe képzeli. A Dunántúlt bevonja a mitológia addig élettelen képzettárába, és egy újjászülető, Magyarországon korábban ismeretlen, nagyerejű, költői invokációval hívja a füredi partokon a tihanyi visszhang tündérét: „Ó Tihanynak riadó leánya!...." Ez a tündér, a költeményben remeteségre vágyó Csokonainak úgy jelenik meg, mint a magányosság géniusza. Más szóval: az ébredő, belső szemlé-