Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)
megyében ugyanazon érveket és ellenérveket szegezték egymásnak. A liberálisok, akiknek egy része nem annyira a siker reményében, mint inkább a klérus békebontásának visszatorlásául kelt a javaslat védelmére, hangoztatták, hogy az egyház a népnevelés feladatának ellátása végett, azaz meghatározott célra kapta javait, amelyeknek jellege ezért teljesen más, mint a nemesi birtoké; az egyház pusztán haszonélvezőjük, de nem tulajdonosuk, a nemzet joga maradt rendelkezni róluk; e joggal nem most először kíván élni az ország, amelynek alkotmánya egyébként világi javakról is intézkedett, hiszen Mária Terézia ugyancsak hozzányúlt az egyházi birtokokhoz; mivel pedig a klérus nem tett eleget oktatási kötelezettségének, amelyet birtokai haszonélvezetének feltételéül egykor a nemzet megszabott, hanem másra fordítja jószágai jövedelmét, a nemzetnek nemcsak joga, de egyenesen kötelessége elvonni és eredeti rendeltetésének megfelelő vagy más országos célra alkalmazni a kérdéses javakat; ez nem szekularizáció, hanem az egyházi birtokok használatának jogos szabályozása, amelyet eddig a kormány csak egyoldalúan, a nemzet hátrányára végzett. A konzervatívok a jóelőre fellármázott papsággal szoros egységben, szokatlan hevességgel vették ostrom alá a borsodi kezdeményzést. Bizonygatták, hogy az egyházi jószág, amelyet a klérus törvényes utakon adomány, hagyaték, alapítvány és vásárlás által szerzett, a nemesivel mindenben azonos jellegű, ugyanazon jogok kapcsolódnak hozzá és ugyanazon törvények vonatkoznak rá, mint a nemesi tulajdonra; az egyházi javakhoz nyúlni beavatkozás a magánjogba és megrendítése az alkotmánynak, amelynek egyik legszilárdabb tartóoszlopa épp a tulajdon szentsége; a klérus jószága ugyanúgy nem kobozható el, mint Eszterházy hercegé vagy a legszegényebb köznemesé. Borsod javaslatát a francia forradalom idején „a rablásra éhes" néphez intézett felszólításokhoz hasonlították; jogsértőnek, alkotmányellenesnek, vallásgúnyolónak és a klérus elnyomására irányzottnak minősítették; „kígyót" láttak lappangani mögötte: a protestánsok ama vágyát, hogy megosztozhassanak a katolikus egyház javain. Rablási szándékról, lazításról és olyan „vészthozó" birtokcsonkítási kísérletről kiabáltak, amely a „ma nekem, holnap neked" logikája szerint minden vagyon eltulajdonításának, az általános fosztogatásnak kezdete, de főként a nemesi jogok „részenkénti csipdesését" vezeti be, mert az egyházi jószágok kisajátítását óhatatlanul „a nemesi javak elvétele követi". Némelyek még azt is tagadták, hogy az oktatás ügyében szükség lenne különösebb intézkedésre, hiszen a nép vagyonosabbja úgyis járatja iskolába gyerekeit, különben pedig „a parasztot valláson s engedelmességen kívül sokra oktatni veszedelmes, mert önmagával és sorsával elégedetlenné válik". Végül hivatkoztak arra, hogy jogos tulajdonának eldézsmálása ellenséggé teszi a papságot, márpedig „az átalakulás korában" minden ingerültség kerülendő. A konzervatívok - érveikből kiviláglóan - önjogaikat és vagyonukat is védelmezték, amikor az egyházi jogok épsége mellett léptek csatasorba. A nemesség maradi erőinek és a klérusnak összefogása meghozta gyümölcsét: Borsod javaslata mindössze négy megyében emelkedett igenlő végzéssé. Csanád felkiáltással fogadta el, és követutasításában az egyházi jószágfelesleg szekularizálásáért állt ki. Pest, ahol főleg Szentkirályi Móric és Kossuth vetették a küzdelembe magukat, külön körlevélben tett hitet a borsodiak mellett, majd - újabb harc megvívásával - ugyancsak követutasításba foglalta, hogy az egyház jövedelmének azt a részét, amely a papság méltányos fizetése után megmarad, a
