Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

d) A vasútépítés Hasonlóképpen a magyar függetlenség tágításának irányába mutattak azok a megyei kezdeményezések, amelyek a közlekedés, a kereskedelem és a vámrendszer ügyét érintették. 1840 végén híre érkezett, hogy a birodalmi kormány az örökös tartományokban három új vasútvonalat szándékozik - mégpedig Európában elsőként: államköltségen - építtetni, és hogy az egyik Bécset az osztrák tengeri kereskedelem főhelyével: Trieszttel kapcsolja össze. Ez az értesülés a liberálisok emlékezetébe idézte, hogy Pest és a határ közt a Duna balpartján húzódó vasút ügye, amelynek építési terveit a vállalkozó tőkéscsoport megbízottja: báró Sina György bécsi bankár az 1836: 15. tc. szerint illetékes Helytartótanácshoz elbírálás és szerződéskötés végett már jóval korábban benyújtotta, egy tapodtat se mozdult előbbre. A Helytartótanács nem nyilatkozott, és hallgatásában az ellenzék szerződéshalogató szabotázst gyanított. E magatartást Pest megye még 1841-ben sérelemnek minősítette, orvoslása érdekében feliratot határozott az uralkodóhoz, és ugyanerre buzdította a többi törvényhatóságot is. Pest körlevele, amelyet hamarosan Honté is követett, a megyék zömében liberálisok és konzervatívok összecsapását hozta. A reformerek hibáztatták a kormány kollegiális jellegét, amely lehetővé teszi, hogy akár egyetlen tanácsos a végtelenségig nyújthassa el az ügyek megtárgyalását; egy pillanatig se kételkedtek benne, hogy a kormány szándékosan fekteti el a terveket, amint ezt annak idején egy darabig a nagyszombati vasút terveivel is tette; azzal vádolták, hogy tudatosan húzza az időt, ezáltal a külföld szemében tovább rontja Magyarország úgyis gyenge lábon álló hitelét, előidézi a részvények értékcsökkenését és a külföldi tőkések kivonulását a vállalkozásból. A Helytartótanács viselkedését a birodalmi kormány befolyására vezették vissza; mert megítélésük szerint a birodalom felsővezetése nemcsak Triesztet részesíti Fiume rovására előnyben, de Galíciáig és Bajorországig tervezett vasútvonalai révén a lengyel és bajor mezőgazdasági termékekkel szemben versenyképtelenné kívánja tenni Ausztriában a magyar gabonát. A konzervatívok a liberális okfejtésre nem nagyon találtak ellenérveket. Legfeljebb arra a mende-mondára hivatkozhattak, amely szerint valójában Sina alakoskodik, mert a Duna-jobbparti vasút létrehozására alakult társasággal folytat tárgyalásokat. Bár a liberálisok a magyar kormányszervekben a ténylegesnél több rosszindulatot fedeztek fel, a lényeget illetően ráéreztek az igazságra. A Helytartótanács bennfentesei tudták, hogy a magyar vasútépítés a birodalmi kormánynak, így Metternich kancellárnak korántsem szívügye. Ezért nem siették el állásfoglalásukat, hanem újra meg újra beleakaszkodtak a tervezet másod-harmadrendű részleteibe. Ezen túlmenően előbb maguk vetették fel a kamatbiztosítás esetleges lehetőségét annak fejében, hogy a pálya meghatározott idő után állami tulajdonba kerüljön át; mikor viszont Sináék hajlottak e megoldásra, megtorpantak azon probléma előtt, hogy milyen pénzforrásból fedezzék a kamatgaranciát. Valóban az időhúzásra játszottak, hiszen még 1843 elején is újabb feltételeket támasztottak Sináék elé. A részvények értékének 20%-os csökkentését kívánták, minden részvényt külön szavazattal akartak felruházni, és ragaszkodtak hozzá, hogy a szerződést előkészítő tárgyalásokon minden részvényes legyen jelen.