Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

nem, de a hozzájárulásával alkotott törvénynek igenis engedelmességgel tartozik; hiába figyelmeztetett a Hírlapban, hogy ha valami, akkor éppen az az eljárás teheti kétségessé a megyerendszer jövőjét, amelyet számos törvényhatóság a jobbágytelkeseket adóztató törvénnyel kapcsolatosan követett. Cáfolta azt az állítást, hogy „a szabadság barátai" a kormányt e téren erőtlennek szeretik látni; sőt a megyéken kívül a főhatóságok lanyhaságának számlájára írta, hogy a vonatkozó törvény sokhelyt csak papíroson maradt. A kormányszervek valóban nem törték magukat a törvény végrehajtásáért. A Helytartótanács mindössze néhány megyéhez intézett lagymatag, inkább érdeklődő, mintsem utasító jellegű leiratot, és csupán akkor, ha alulról unszolták intézkedésre. Jellemzően éppen egyik tanácsosának: Zsedényi Edének erő'sködésére vetette el 1842-ben Pest megye követutasító választmánya azt az ellenzéki javaslatot, hogy a következő diéta hozzon szankciókkal egybekötött törvényt a jobbágytelkcsck adóztatását elmulasztó megyék ellen. A főhatóságok magatartásában két körülmény játszott közre. Egyrészt óvakodtak a megyei kormánypárt gyengítésétől, márpedig erélyes fellépésükkel a köznemesség jelentékeny hányadát taszították volna el maguktól. Másrészt minden erkölcsi alapjuk hiányzott ahhoz, hogy a megyéket kényszerítsék a törvények maradéktalan életbe léptetésére, mert ők maguk sem tudtak annak az ugyancsak 1836-ban hozott, a Partiumnak Erdélytől Magyarországhoz csatolását elrendelő törvénynek érvényt szerezni, amelynek végrehajtása kizárólag a központi hatalomra várt! Pedig már 1841 májusában megindult a királyhoz a Partium visszacsatolását kérő feliratok áradata. A sort Szatmár, illetőleg tőle függetlenül Temes kezdte meg. Az ő támogatást kérő körlevelükre kivétel nélkül minden megye csatlakozott a még 1843 elején is tartó akcióhoz, amely különös lendületet kapott, amikor hírét vette az ország, hogy a Partium törvényhatóságait az esedékes erdélyi diétára hívta meg az uralkodó. Ráadásul csaknem minden megye sérelemnek jegyeztette elő a Partium ügyét a következő országgyűlésre. A kormánypárt csupán néhol tett erőtlen kísérletet arra, hogy a petíciókampányt elsietettnek minősítse a kongregáció. Az uralkodó és a kormányszervek válasz nélkül állták az ostromot, de a kérés teljesítésére sem tettek elhatározó lépést. Helyenként tisztviselőik elmagyarázták a mulasztás okát, amely inkább kapóra jött ürügy, mint elsődleges indok volt a kormányszervek tétlenségére: Erdély, ellene mondva a meghallgatása nélkül alkotott törvénynek, foganatosításának elhalasztását kérte a közös uralkodótól. Pedig a birodalom felső vezetése mindenekelőtt azért késlekedett, mert nem kívánta Magyarországot, ahol a liberalizmus fokozatosan teret nyert, még a Partiummal is erősíteni. Egyébként mindenütt a liberálisok léptek fel annak az 1840-es törvénynek végrehajtása érdekében, vagy kezdeményezték - bár nem mindig sikerrel - szabadelvű értelmezését, amely a zsidóknak a bányahelyek kivételével egész Magyarországon és a Partiumban szabad lakhatást engedélyezett. Gömörben, ahova zsidónak betelepednie régóta tilos volt, az ellenzék 1840 szeptemberében indítványozta e tilalom feloldását, de javaslata kisebbségben maradt. Liptóban 1840 végén többórás harc után keresztülvitte az ellenzék, hogy Rózsahegy se zárhassa be kapuit a zsidók elől. Bars pedig 1842-ben érvénytelenítette a garamszentbenedeki konvent két határozatát, amelyek egyike a gabonakereskedő konkurrencia letörése végett a zsidókat az uradalom területéről kitiltotta, másik pedig ideiglenes ott-tartózkodásuk idejét is 4 órára korlátozta. Veszprém városát is a me