Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)
Laczkó András: Sárközy István arcképe
inspirálta arra, hogy megírja Egy kérdésre való feleletét, kifejtve távozásának okait. Nem közömbös az időpont, az elkészítés ideje. A családi életrajzíró eddig úgy tudta, hogy 1783-ban elhagyta a katonaságot és utána hivatalt vállalt. A naplóban azonnal szembeötlik, hogy feleletét csak 1784 második felében készítette el. Nem jegyezte fel a megírás, illetve az egyes részek véglegesülésének pontos dátumait, de a könyv egyéb adatai nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a hoszszú (366 soros) magyarázkodás 1784 augusztusában kapta meg ezt a formát. Egy évet várt volna? Több mint tizenkét hónapig hagyta volna magát kérdésekkel zaklatni? Más írásaiból az derül ki, hogy meglehetősen indulatos egyéniség volt, kinek a vélt igazsága is elegendő alapnak bizonyult a replikához, álláspontjának görcsös védéséhez. Ezek arra intenek, hogy az időrend és az életrajz tényei közelebb kell, hogy kerüljenek egymáshoz. A hosszú versezet megerősíti ezt azzal, hogy a vitatkozó-érvelő alapállás és a lendület friss élményeket sejtetnek. Az Egy kérdésre való feleiből legelébb az érvekkel való bánásmód ragadja meg a figyelmet, az indukcióra épülő logikus okfejtés. Első argumentuma, amihez még több csatlakozik, egy általánosnak mondható igazság (ritkán szeretnek az emberek ismeretlen dolgokat!), de ez csupán az indító, verskezdő fikció, mert a hangsúly mindjárt átkerült a közvetlen, tapasztalati tényekre. Vagyis a dialógus csírájával kezdi a nagyívű monológot, hogy a kérdések feltevésével minden számára fontos adalékról kifejthesse elgondolását. A tapasztalati igazsághoz történő ragaszkodás, a köznapi dolgok felemlítése Sárközy racionalizmusára utal (annak közvetett bizonyításán túl, hogy akikkel perel, azok aligha bírtak hasonló elméleti jártassággal). Mindjárt az elején a korabeli nemesi és irodalmi közfelfogással ellentétes véleményének ad hangot; szembeszáll a katonaság oktalan dicséretével (illetve az ilyen hangadók szolgai követésével). A megye udvarházaiban gyakori beszédtéma volt a hadi pálya. Sárközy a hallott dicsérgetésekkel szemben erősítette, senkit se jó így „csalni" valamire, illetve megfordítva, csak akkor és úgy szóljon bárki, ha elegendő ismeret áll a szavai mögött: Esmérd meg hát te is elébb, a mit másoknak dicsérsz S ugy szeretvén, követheted: példáddal igy többet érsz. Valamit szeretni lehet, igaz ez mindenekről, Ugy a páros, mint a nőtlen s egyéb élet nemekről. Nem jó házasságra verni valakit erőszakkal: Mert a hamis dicséretest majd fizetnek átokkal. De leverni sem jó senkit, mert ha páratlan marad, Hókig unalmas élete. Panasza reád árad. 20 Ilyen hangvételű bevezetés után nagyjából a hatvanadik sornál kezdődik a téma tényleges kifejtése. Mielőtt ennek nyomon követését megkísérelnénk, szükséges rögzíteni, hogy Sárközy - maga is kiemeli - önként ment katonának és rövid idő alatt elegendő negatív benyomást szerzett ahhoz, hogy ne csodálkozzék a sok szökésen („azért ha sokan szöktek is, rajta nem csudálkoztam"). S ez megintcsak olyan adalék, ami más, mint a kor írásbeli megnyilatkozásaiban olvasható. A legtöbben a napfényes oldalról, a szépség, az erő szemszögéből rajzoltak képet az akkori magyar katonáról (leginkább persze a huszárról). Baróti Szabó Dávid már idézett sorai mellé lehetne még kiemelni olyanokat, amelyekben a regruták daliásak, elbűvölő megjelenésűek (Péczeli József írja: „Vitéz futásokban Marst
