Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Tilkovszky Lóránt: A magyarországi német mozgalom válságának a kivontakozása (1930-1932)

panaszkodik, amely a pángermanizmus vádjával hangulatot kelt Németország ellen. Ez a sajtó helyteleníti Bethlen engedményeket tevő nemzetiségpolitikáját, amit Németország úgysem méltányol: szerinte a német kisebbség helyzete Magyarországon a legkedvezőtlenebb az utódállamok közt. Kifogásolja birodalmi németek oly gyakorivá vált magyarországi „tatiulmányútjait”, feszegeti a német- országi ösztöndíjak ügyét, felháborodik a Sopronra irányuló német irredéntán.1 Ugyanekkor a magyar miniszternökség nemzetiségi osztályán készített német sajtószemlék kiemelik a magyarországi iskolapolitikát változatlanul heves bírálatban részesítő cikkek nyílt kijelentéseit arról, hogy Németországnak és az egész németségnek el kell mélyítenie kapcsolatát a magyarországi német kisebbséggel, és állandóan szemmel kell tartania a magyar kormány vele szembeni magatartását. Némelyik cikk nemcsak a magyar kormányt támadta, hanem Gratz Gusztávot is, aki tökéletesen tud németül, ezért 'németnek adja ki magát, de a kormány embere a Volksibildungsverein élén.2

A nemzeti kisebbségek kérdésének német szakemberei az ideálisnak tekintett észtországi német kultúrautonómia mércéjét alkalmazva, igen elégedetlenek voltak a magyarországi német mozgalom stagnálása miatt, s bár maguk is alapvetőén a magyar politikát kárhoztatták ezért, Bleyer félfogásában is kimutattak olyan - mégpedig alapvető - momentumokat, amelyékbe'n a magyar kormánnyal szembeni határozottabb fellépés és a mozgalom megfelelő kibontakoztatása akadályait látták. Bleyer „Nemzet, nép, nemzetiség” című tanulmánya a Nation und Staat 1930. februári számában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magyarországi németség politikai értelembén a magyar nemzet része, amellett, hogy népiségileg - tehát vérében, nyelvében, kultúrájában - a politikai határokra való tekintet nélkül egységes német nép szerves része; nemzetisége tehát a fenti objektív kritériumok alapján német, függetlenül attól, hogy annak vailja-e magát. A nemzetiséghez tartozás szubjektív kritériumának alkalmazását a magyarországi viszonyok között, a német nemzeti öntudat gyengeségére való tekintettel, veszélyesnek tartotta.'1

Bleyernek e tanulmányát a német népiségtudomány neves elméleti szakemberei (Johannes Schmidt-Wodder, Kurt Stavenhagen, Paul Schiemann) erős kritikában részesítették; a Bleyertől 1929 nyara óta mindinkább elforduló Guido Gündisch viszont egyenesen fegyvert kovácsolt belőle vetélytársával szemben. Emlékeztetett arra, hogy Bleyer a magyar 'nemzetfogalom elfogadását kezdettől fogva teljesen összeegyeztethetőnek hirdette a német népiséggel, s ezt a „korcs magatartást” (ZwittersteMung) különösen pregnánsan fejezte ki a Volksbildungsverein 1928. augusztus 20-i közgyűlésén mo'ndott beszédében: „Mi százszázalékos németek vagyunk, mint a németek mindenütt a világon, de százszázalékos magyarok is vagyunk, magyar hazafiak, mint a fajmagyarok. Ez kívülről talán ellentmondásnak tűnik 'német és magyar előtt, de történelmileg kialakult törhetetlen adottság volt elődeink számára, és számunkra is az.”7' Gündisch nem osztotta Bleyer ezen véleményét; szerinte valóságos „hermafrodita”, aki egyszerre magyar is meg német is, teljesen és egészen. Szerinte egy 'nemzeti államban, vagy amely az akar lenni, a nemzeti kisebbség felfogása nem azonosulhat a többségi népével. Bleyer felfogása arról árulkodik, hogy a magyarországi németséget nem tekinti „tényleges, szabályszerű nemzeti kisebbségnek”, hanem egy olyasféle félig asszimilálódott közbülső rétegnek, mint Karintiában a vendek, Kelet-Poroszor- szágban a mazurok, Angliában a kelták. Kilátástalan az ilyen „gyenge kisebbség”

405