Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

Szili Ferenc: Cukorrépa-termesztés a Mezőgazdasági Ipar Rt kaposvári cukorgyárának vonzáskörzetében (1914-1929). (Harmadik rész)

kások alapján is - idegenkednek attól, hogy a répaelőleg ellenében adott fedezeti váltókat a gyár forgassa. Többen váltót elvből nem is írtak alá és ha a gyárnak ezt mégis megtették, abból adódott, mivel tudták, hogy az a pénztárból nem kerül ki. A legnagyobb termelők pedig, akik köztudottan a legtöbb előleget vehették igénybe, váltét egyáltalán nem írtak alá. A fenti javaslat bevezetése nem lenne szerencsés, in/kább elkedvetlenítené a termelőket/*8 Csak a másik lehetőség maradt, vagyis a hitelek csökkentése és szigorítása. A MIR részvénytársaságát az infláció éppen olyan nehéz helyzetbe sodorta, mint az egyes termelőket. Voltak olyan gyárak is, amelyek csak a minimális előleget tudták biztosítani, kölcsönt pedig csak egészen rendkívüli helyzetekben adtak. Így a Hitelbank egyik érdekeltsége a „Báos megyei cukorgyár egyáltalán nem, vagy csak a legszerényebb keretek között adott hosszabb lejáratú kölcsönt.”49 A kölcsön és az előleg folyósítása kérdésében a gyár vezetői és az igazgatóság között tehát nem volt mindig teljes az egyetértés.

Az igazgatóság javaslatai és utasításai a szakszerű pénzügyi elemzések eredményeként születtek, mérlegelve a részvénytársaság teherbíró képességét is. A gyár vezetői azonban kényelmetlenebb helyzetben voltak, mivel közvetlenül kapcsolatban álltaik a termelőkkel, 'nekik kellett közölni a kérelmek elutasítását. Évtizedes személyes kapcsolatok felbomlása forgott itt veszélyben, meg végül is a területszerzés minden gondja a gyár vezetőire hárult, így szubjektív érzelmek néha elfogultakká is tették őket. Az igazgatóság több ízben is kifogásolta a kölcsönök összegét. 1926-ban ismételten felvetették e gondolatot, javasolva, hogy még a többéves szerződéseknél is csökkenteni kell a kölcsönösszeget. Persze ennek nehézségeit ők is látták, nevezetesen azt, hogy az inflációs idők „a termelőket is, a gyárat is a nagy összegekhez szoktatták, ma azonban feltétlenül a békeviszonyokhoz, vagy pedig még ezek elé is vissza kell menniük,”60 írták egyik levelükben. Kladnigg válaszában elismerte az igazgatóság álláspontjának a jogosságát, de meggyőző érvekkel bizonygatta, hogy a jelenlegi állapotokat nem lehet a világháború előtti időszakhoz hasonlítani. A cukorrépa-termesztés nehézségeit tömören az alábbiakban összegezte.51 A cukorrépa termesztése a békeévekben hasznothozó volt, ma viszont erről nem igen lehet beszélni. A földek termőereje leromlott, a bérek magasabbak lettek „a legjobb répamunkások, akik „békében” tetszés szerinti számban és olcsón állottak rendelkezésre, hiányoznak.”52 A cukorrépát olyan költségek is terhelik, amelyekről régebben szó sem volt, így a forgalmi adó és az útvám is. A répáért fizetett összeg vásárlóértéke is messze mögötte van a „békebeli” áraknak. Ezen túlmutatóan azonban még több más körülmény is csökkenti a cukorrépa-termesztés jövedelmezőségét, így a termelők sokai nehezebben szerződnek, de a helyzetet még súlyosbítja a gazdasági lapok folytonos izgatása, és az a tény is, hogy a termelők „már évek óta egyesületekbe tömörülve olyán befolyásoknak vannak kitéve, amelyekről azelőtt szó sem volt.”53 Kladnigg valóban komplex módon látta a mindkét oldalról súlyosbodó gondokat, a termelőkkel kapcsolatos viszonylagos „liberalizmusa” ennek tulajdonítható, hiszen személyétől távol állt az érzelgősség, vagy akár a humánusabb gondolkodásmód. Az infláció időszakában azonban nemcsak az jelentett gondot, hogy mennyi kölcsönt vagy előleget folyósítsanak, hanem annak gyakorlati kivitelezése is, ugyanis a pénz rohamos elértéktelenedése mellett, meg kellett találni azt a módot, hogy a törlesztésnél egyik fél se károsodjék. 1923-ban a kaposvári cukorgyár valamennyi termelőjének valorizált előleget és kölcsönt adott.

368