Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparfejlődése a dualizmus idején

kát állítottak elő. 1896-ban, amikor még csak a „szegzárdi selyemfonógyár” szerepel az iparkamarai jelentésben, igen alacsony munkáslétszámmal, az ott előállított selyemfonál nem talált hazai piacra, Ausztriába, Svájcba és Németországba került, s ott dolgozták fel tovább szövetté, drágán visszahozandó fogyasztási cikké. S ez a kép az idők során sem változott. Hasonlóképp fonalgyártási feladata volt a csurgói lengyárnak, s a terület többi nagy textilipari üzemeinek is. A kisebbek viszont a közvetlen helyi szükségletet elégítették ki gyapjúfonalakat, harisnyákat gyártva, ruhafestést végezve stb. A terület nagy textilgyárai tehát — a Monarchia gyárrendszerében - félfeldolgozást végeztek, a kisebbek viszont a környék közvetlen szükségletét elégítették ki.

1912-ben még feljegyezték ebben az iparágban Krausz és Társai Egyesült Zsinór és Paszománygyár nagyatádi üzemét, ahol 220 munkás, i 200 háziiparos és 150 LE-s géppark dolgozott ekkor, de 2 év múltán már nem szerepelt a címtárban. Ez az üzem 1912 végén valóban megszűnt, és tönkremenetelének okaként „munkásmizériákat” jelölt meg.55 Igen valószínű azonban, hogy e gyár kapuinak bezárásában a már többször említett ízlésváltozás, a divat megváltozása játszotta a döntő szerepet.

1876-ban Dél-Dunántúl legnépesebb iparága a ruházati ipar volt: 7853 ipari keresőt tartottak itt nyilván. S ez a szám 1910-re közel háromszorosára nőtt: 22072 ipari keresővel ez az iparág a legnépesebb. Az ipari keresőknek 26,1%-a a ruházati ipar dolgozója vagy önálló vállalkozója volt. A ruházat valóban „a legnagyobb szükséglet tárgya” - ahogy ezt az egyik kortárs megfogalmazta. A cipész, a csizmadia, a kalapos, a szabó, a szűcs, a féhémeműkészítő, a gubás, a szűrműves, a kesztyűs foglalkozások közül egynémely felett pedig már ekkor meg- kondult a lélekharang. A magyar szabó pl. lassan már kihaló mesterség lett, s ugyanígy a szűrműves és a gubás is, megváltozott a „népízlés”, a városi élettől ez a viselet már távol állt.

Mindamellett ebben az iparágban változatlanul a kisipar volt fölényben területünkön. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy itt nem jelentkezett a gyári verseny, de a helyi igény még nem volt olyan erős, hogy a területen történő gyár alapítását sugalmazta volna. Volt azonban ebben az iparágban is gyárüzem már 1906-ban is, bár az ekkor készült gyáripari felmérés döntően kisipari jellegűnek mutatta be ezt az iparágat. 1910-ben Baranyában 4, Somogybán 1, Tolnában 7 és Zalában 5, teíhát Dél-Dunántúlon összesén 17 gyárüzeme volt a ruházati iparnak, amelyekben 1 020 munkás dolgozott. A gyáripar-szerkezetben a munkásoknak 8,3%-a tartozott ehhez az iparághoz.

1914-ben 13 üzemet jegyeztek fel, amely készítményei révén gyárnak minősülhetett, raktárra, készletre termelt. 1912-ben ezen kívül még 7 másik gyárat is feltüntettek (5 cipőgyárat, 1 fűzőgyárat és 1 katonai bőrkesztyű-varrótelepet).

Az 1914-ben feltüntetett üzemekben 1 139-1 189 munkás dolgozott, s az összesen 5, gépet alkalmazó gyárban e géppark teljesítőképessége 99,5 LE volt. Említésre méltó, hogy több üzem széles körben foglalkoztatott háziiparosokat, pl. a keszthelyi munkásruhákat készítő gyár 250, a görbői művirágkészítő és a Tolnanémediben dolgozó posztó- és bőrcipő üzem 40-40 háziiparost alkalmazott.

A terület egyik legjelentékenyebb üzeme a 200 munkással és 45 LE-s gépparkkal dolgozó Hamerli kesztyűgyár volt Pécsett.

Ennek az iparágnak egészben véve erősen kisüzemi jellegét mi sem mutat290