Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)

T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparfejlődése a dualizmus idején

és szociális jelentőséggel nem bír.”53 Ezt nemcsak a gyáripari üzemek technikai előnyének tudja be, hanem a divat változásának is, amely pl. a XIX. század végén a paszományos mesterség hanyatlásához vezetett, amikor a régi nemzeti viseletét már más öltözködési szokás váltotta fel. - Ehhez az iparághoz tartozó és hajdan virágzó „köteles” mesterséget pedig több helyen a drótkötél alkalmazása tette feleslegessé.

Ennek az iparágnak a hanyatlása az 1876 és 1910 közötti ipari keresők számának és arányának változásában is megmutatkozik. 1876-ban a 4 dél-dunántúli megyében 3 653 volt a fonó-szövőiparban dolgozó ipari keresők száma, s közülük 2 604 volt önálló vállalkozó. Az iparszerkezetben ennek az iparágnak munkásai 9,3%-os aránnyal szerepeltek. 1910-ben ez iparág keresőinek száma 3 468 főre esett vissza, s a terület ipari munkásai összes számának 4,1%-át alkották mindössze. Ennek az iparágnak átalakulása volt azonban a leglátványosabb: 1906-ban a gyáripari összesítés - az esetenként a vegyi iparhoz sorolt „kékfestő” üzemekkel együtt - 14 gyárüzemet jegyzett fel Dél-Dunántúlon, mely a fonó- szövőiparhoz tartozott. Baranya megyében 1 850000 K termelési értéket állított elő ekkor 480 munkás különböző, a fonó- és szövőiparhoz tartozó üzemekben. Somogy megyében 350000 K-ra rúgott ennek az iparágnak a termelési értéke, és ennek előállításán 130 munkás fáradozott. Tolna megyében 350 munkást és 850000 K termelési értéket jegyeztek fel, Zala megyében pedig 350000 K értéket termelt 130 munkás. DéliDunántúl e négy megyéjében a fonó-szövőipar gyárüze- meiiben megtermelt érték 2,2%-át állították elő.

1910-ben Baranya megyében 8, Somogybán 2, Tolna megyében 4 és Zala megyében 2 gyárat jegyeztek fel ebben az iparágban, s ennek a 16 gyárnak összesen 2070 munkása volt. 1906-hoz képest tehát textilipari munkások száma közel kétszeresére nőtt. E statisztikai kimutatás szerint a területen lévő gyári munkásoknak 17%-át ez az iparág adta. Ez a szám és arány ugyanakkor nem azonos a területen kimutatott fonó- és szövőipari nagyvállalatok adataival. 1910-ben mindössze 8 nagyvállalat volt Dél-Dunántúlon, amely a fonó-szövőiparhoz tartozott. Az ezekben dolgozó munkások száma 1185 .r/‘

A gyári címtár 1914-ben 22 nagyobb üzemet tüntet fel ezen a területen, de ezek között pl. a somogybuzsáki hímző háziiparosok termelőszövetkezete semmiképpen sem tekinthető gyárnak. Ebben a felmérésben is helyet kaptak az alacsony munkásszámmal dolgozó kékfestőgyárak. (4 üzem.) A fonó-szövőiparban kimutatott munkásszám 1509, a gépek teljesítőképessége 641 lóerő volt. Találunk az üzemek között gyapjúfonodát, a csurgói, a drávaszabolcsi és a dunaföld- vári kendergyárakat, a tolnai és a mohácsi selyemgyárat, de feljegyeztek egy má- gocsi kötélgyártót és egy kaposvári műszövőt is. Ebbe az iparágba tartozónak tüntették fel a kókusz szőnyeget előállító csabrendeki Első Magyar Kókuszfonó és Szövőgyár Részvénytársaságot. Találunk viszont olyan üzemet is, amely mindössze 6 munkást alkalmazott, viszont ide sorolható az a selyemgyár, mely 470 munkással és 80 LE-s gépparkkal termelt jelentős értéket. A piacból élő, az árutermelést lényegüknek tartó üzemek jegyeztették fel adataikat ezekbe a címtárakba, és így e felsorolás „tarkasága” a legfőbb bizonyítéka annak, hogy mennyire szívósan igyekezett a kisipar és a kézműipar az ebben az iparágban elért pozícióját megtartani és átmenteni.

Ez nem volt könnyű, de úgy tűnik, ekkor még „a divat” támogatta ezt a törekvésüket. Ehhez járult még az is, hogy a nagyobb üzemek csak félkész áru289