Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 10. (Kaposvár, 1979)
T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl iparfejlődése a dualizmus idején
„gazdasági és gazdasági ipargépeket” gyártó ezen iparágban a munkások fizetése 1-2 forint volt naponta, míg a napszámosok 50-70 krajcárt kaptak. A munkaidő 10-12 óra volt. A szociális helyzet után kérdező rovatban szerepel, hogy a munkásoknak lakást biztosítottak, és „betegsegélyező pénztár” van. Kérdés, hogy ez mindegyik üzemre vonatkozik-e.14 A szállítóeszközöket gyártó iparágban 4 kocsigyárat találunk ekkor, amelyeket azonban inkább a faiparhoz kellene számítani. Közülük az egyik Pécsett volt. Kisszerű üzem lehetett, mert a kerület négy üzemében alkalmazott 41 férfi és 5 gyermekmunkás közül ebben mindössze 2 segédet és 1 tanoncot tüntetett fel az összeírás.10 A vas- és a fémipar harangokat és egyéb szerkezeteket (gépalkatrészt, szivattyút stb.) előállító üzemei között nem találunk Dél-Dunántúlon vállalatot. Annál népesebb azonban az agyagipar. A négy megye közül a legtöbb téglagyárat (97-et) Somogy megyében találjuk, ezt követi Baranya (81), Pécs (5), Tolna (61) és Zala megye (44). A férfimunkások naponként 40 krajcártól 1 forintig, a nők 30 krajcártól 45 krajcárig kaptak, illetve szerződésileg általában 1000 db után 2-10 forint, átlagban 4,20 forint volt a megállapított összeg. A munkások többnyire lakást és tüzelőanyagot kaptak, s néhányszor egészben vagy részben gabonával vagy nyers élelmiszerekkel fizettek nekik. A termelés a helyben lévő agyag- és homokgödrökben folyt. A Soproni Iparkamara területén összesen 486 téglagyárat tartottak számon, amiből 288 esett dél-dunántúli területre, vagyis a téglagyárak 59%-a volt itt található16 Az ehhez az iparághoz tartozó pécsi Zsolnay-gyár 2 másik agyagárugyárral együtt szerepel (a herendi és a városlődivel). Az ebben az iparágban alkalmazott 82 férfimunkás, 17 nő és 21 gyermekmunkás közül a pécsi „cserépedény- gyárban” 22 segédet és 6 férfimunkást tüntettek fel.17 Üveggyártás csupán Dél-Dunántúlon volt, mégpedig Németlukafán Somogy megyében és a Zala megyei Vétyemben. Az összesen 56 férfi, 11 nő és 28 gyermekmunkás közül Lukafán 36 férfi, 4 nő és 16 gyermeket jegyeztek fel, ez volt tehát a nagyobb üzem. A két üzemben 160-195 napon át dolgoztak napi 12 órán át. A munkások lakást kaptak, a férfiak napi bére 1,50 és 1,20 forint között váltakozott, illetve volt, aki csak 80, sőt 50 krajcárt kapott. Gépeket nem alkalmaztak, de volt a 2 üzemnek hét kemencéje. (Olvasztó, nyújtó- és hűtőkemence.) A gyártmány: „homor és táblás üveg, közönséges, zöld”, 52000 forint értékben. A tüzeléshez fát használtak, míg a nyersanyag zömét a Monarchia területéről szerezték be. (Kvarcot és rneszet Stájerországból, agyagot bajor és horvát földről, szódát Bécsből és Triesztből, sót, hamuzsírt és törött üveget Magyarországról.)18 A következő iparág az összeírásban „vegytermékek” címszó alatt szerepel. Összeírták az „olajgyártás kicsinyben” címszó alatt a kamara területén található 224 olajütő malmot. Megjegyezték azonban, hogy ezek közül csak 123- ban volt az olajsajtolás „iparszerű”, a többi olajmalom általában csak egy-egy nagyobb földbirtokos szükségletét látta el, vagy pedig gazdasági mellékiparként használták. Repce, lenmag, napraforgó és tökmag sajtolása adta az olajat. A 224 olajmalom közül a legtöbbet ismét Somogy megyében találjuk (75), utána Tolna következett (64), majd Baranya (26) és végül Zala megye (15). Vagyis Dél-Du- nántúlon összesen 180 olajmalmot találunk, az egész kerület olajütőinek 80%-át. Igen valószínű, hogy ez az étkezési szokásokkal is összefüggött. (Német nyelvterületen szívesen használták az olajat.)
