Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Szili Ferenc: Cukorrépa-termesztés a MIR kaposvári cukorgyárának a vonzáskörzetében (1904-1914). 2. közlemény
io. Cukorrépamunkások A nagybirtok-üzemek tulajdonosai és bérlői a mezőgazdaság kardinális kérdésének - a tőkehiány mellett - mindenkor a munkaerő kérdését tekintették. E gondot az a körülmény is bonyolította, hogy az ország népessége egyenlőtlenül oszlott meg. „A legsűrűbben lakottak az ország nyugati megyéi. Nyitra, Pozsony, Sopron, Vas és Zala voltak.”95 A közlekedési hálózat kiépítésével azonban a munkások tömegeit - viszonylag gyorsan - át lehetett csoportosítani az ország különböző területeiről. Somogy megyében, mivel a ritkábban benépesült megyék közé tartozott, már az i88cHas évektől munkaerőhiány mutatkozott. Hasonló jelenség volt tapasztalható délkelet-Dunántúl térségében is, ahol a cukorrépa-termesztés kiszélesítése is állandó munkaerőhiányt idézett elő, amelyet e régióba importált munkaerővel, a sommások tömegeivel sem lehetett sok esetben pótolni. A XIX. század utolsó harmadában délkelet-Dunántúl nagybirtok-üzemei a munkaerőszükségletüket Vas, Zala és a túlnépesedett felvidéki megyékből még tudták biztosítani. A századforduló után a felvidéki megyék munkaerő forrása kezdett elapadni. Az amerikai kivándorlás - érthetően - e megyéket hatványozottabban érintette, ebből adódóan a bérek ott is emelkedtek, a vasutak kiépítésével pedig a fakitermelés is fokozódott, amely jelentős munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a mezőgazdaság intenzív fejlődésével, most már munkát tudtak adni helyben mindazoknak, akik a megelőző évtizedekben még vándorútra kényszerültek." A fenti körülmények — a vizsgált régióban — cukorrépa termesztéséhez szükséges munkások beszerzését megnehezítették, de egyben munkabérek emelkedéséhez is hozzájárultak. A nagybirtok-üzemek anyagi helyzetüktől függően a cukorrépát különbözőféleképpen próbálták megműveltetni, de a répaművelés módját még egy gazdaságon belül is többféle variációban végeztették. A századelőn még gyakran aratóknak és a cselédeknek is adtak ki répaterületet harmadából részes művelésre. A répa megmunkálásának másik formája az volt, amikor a nagytermelők a környező falvak parasztgazdáinak kát. holdanként egy meghatározott összeget fizettek. Ugyancsak elterjedt szokás volt a napszámosok alkalmazása, de mindezek ellenére a sommásokkal végeztetett cukorrépaművelés bizonyult a legrentábilisabbnak és éppen ezért a legelterjedtebbnek is. Ehhez azonban új munkaerő piacokat kellett keresni. Zala és Vas megye munkaerő feleslege ugyan továbbra is rendelkezésre állt, de az egyre növekvő szükségletet nem tudta kielégíteni. A sommásokat a századfordulótól kezdve egyre inkább Tolna és Békés megyéből, valamint az egyoldalú gabonatermesztésre berendezkedett alföldi megyékből toborozták. Az ipari és a mezőgazdasági vertikum azonban már sokkal tervszerűbb, folyamatosabb munkaerő szervezést és ellátottságot igényelt. A cukorgyárnak és a termelőnek egyaránt érdeke volt a munkaerő zavartalan biztosítása, következésképpen azt gyakran együttműködve végezték. A munkások toborzásával a megyeszékhelyeken kiépülő munkásközvetítő központok és a falusi munkásvállalkozök foglalkoztak. A cukorgyár igazgatósága széles körű levelezést folytatva, felvette velük a kapcsolatot, persze ügyelve arra is, hogy a munkaerő elosztása elsősorban érdekeinek megfelelően történjék. A cukorrépát termesztő bázisgazdaságoknál a cukorgyár nem kis erőfeszítésük árán, mindig hozzájárult a munkaerő beszerzéséhez, a kisebb gazdaságoknál azonban e kérdés megoldásától legtöbbször mereven elzárkózott. A cukorgyár a nagybirtok-üzemektől természetesen ellenszolgáltatást is várt, így többek között nemcsak a répaművelés technológiáját határozhatta meg, hanem e folyamattal 332
