Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény

A Hát ezért bolondultunk? Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel című költeménynek ez az utóbbi sora konkrét utalásnak vehető arra az esetre, ami 1911 tavaszán történt. A Művészházban rendezett Rippl-Rónai-tárlat képeit látva Tisza István - a Pesti Napló tudósítója szerint - idegesen, felindultan szaladgált egyik teremből a másikba és „egészen keresetlen geszti stílusban” mondott véleményt. A festő egy baráti körben rendezett vacsorán - irodalmárok, művészek előtt - válaszolt erre, amit a fenti lap március 18-i száma közölt Tisza és Rippl-Rónai - A művész a pártvezér ellen címmel. Beszédében „örömmel” vette Tisza állásfoglalását, mert így a haladás embereinek nincs okuk áltatni önmagukat a „hivatalos” elismertetés lehetőségével. Az Ady-vers tanulsága is ez.

A magyarsághoz és a máshoz való jog közösségén túl az is kicsendül a költeményből, hogy vállalásuk nem mindenben hozta meg az elképzelt eredményt. Elveikben, a „városi svihákok” (Rippl szavai) kicsinyes szemléleti korlátainak elutasításában megnyilatkozott egyfajta fölény, szánalom, lenéző gúny. Ady versei, Üzenet Költőcske Mihályhoz, Az öreg szakálas és a festő írásai egyaránt a jövőre, pontosabban az időtálló művészetre irányították a figyelmet. Mindketten vallották, hogy igazi értéket csak oly művek és alkotók képviselhetnek, akik mélyen gyökereznek népük, közösségük világában és ennek hátterével fejeznek ki — mutatis mutandis - egyetemes érvényességűt. „Erő-álmot” csak így meríthetett a lélek, és tehetett kérdőjelet a „valahogy-csak-lesz” langyossága, illetve a rosszul értelmezett tradicionaljzmus mellé. Mindazokkal lelki rokonságot tartottak, akik ilyes célokkal és művekkel jelentkeztek. Véletlen-e hát, hogy a betokosodott ízlés és tekintélyek ellen irányuló cikkében Ibsenre hivatkozott Rippl-Rónai, példája erősítette meg abban, „hogy a művészt, akármilyen nemzetiségű is, az egész világon megbecsülik, s minél erősebben fejeződik ki benne a nemzeties jelleg, annál jobban meg is szeretik.”63

Rippl-Rcnai a maga oeuvre-jében ezt periódusonként más-más úton- módon kísérelte meg elérni, de bármelyik korszakát nézzük is, a színvilágnak kiemelkedő fontossága volt. Képein világos színharmóniát keresett, a napfényben úszó tájban a reflexekből kialakult formákat kutatta, egyre látványosabb, ragyogóbb, atmoszférikus hatásokat számba vevő, majd riasztó, komor kolorit- tal. Művészetének kortársi értője jegyezte fel róla, hogy mint valami színes naplóban, úgy örökítette meg a piktor mindazt, ami figyelmét megragadta.64 Környezetének egyik tagja így írta le élményeit a Canale Grande vászonra viteléről: „Nézte, nézte motívumát s hirtelen belefogott a festésbe.”65 Egyenesen a színekkel. Nem a fényben változó, mozgó, szinte megelevenült röpke színhangulatokat leste el, hanem a motívum kolorjától független színrendszert, a saját magáét rakta a vászonra. Az érzékeny látás és ugyanakkor a természeti anyagtól való elvonatkoztatás, fokozás, újraalkotás ugyancsak érintkező pont Ady és Rippl-Rónai művészetében. Példák sokaságait lehetne idézni a költő verseskönyveiből a színellentétre („TintaAolyamról tengerre hajtja / Bárkáinkat a fekete ár /S várja a győztest egy fehér kendő”; ’’Piros hajók, kék óceánon,! Borítsatok be sárga ködök” / illetve a színskála gazdagságára / akár egyetlen szakaszon belül: „Sötét haja szikrát szórt, / Dió-szeme lángban égett, / Csípője ringott, a büszke, / Kreol-arca vakított’’).66 A kolorit fontosságát (s ezzel ösz- szekapcsoló voltát) tette érzékletessé egyik festői tárgyú novellájában Móricz Zsigmond is. A Rippl-Rónainak ajánlott írásban nagyszerűen megvilágítja azt, ami a piktor művészetét érdekessé tette számára (ti. a ragyogóan gazdag szín283