Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény

kezes bizonyítéka, hogy a költő ugyancsak a stilizálást emelte ki, mint meghatározó jegyet, és ezen túl arról beszélt, hogy „a művész csak érzését akarja kifejezni, amily egyszerűen és közvetlenül ez lehetséges.”“

A keresetlen természetesség szembeállítása az akadémizmussal, illetve az ,,igazi”, ,,új” művészete és a „hivatalos” ízlésrendhez idomult kontroverziájának megmutatása Rippl-Rónai írásainak egyik középponti törekvése. Több helyütt visszatért arra, hogy milyen veszély a közönségre a művészvilágnak azon terméksorozata, amelyek „egy kitüntetésért, vaskorona rendért vagy néhány sós portré megrendeléséért”56 készülnek. Ezzel összefüggésben mondott ítéletet a művészi hazafiaskodásról. Ügy látta, hogy a századforduló után 400 alkotóból legalábbis 300 olyan, akik inkább „hazafias” művészek, semmint igaziak. Az irodalom, a zene, a szobrászat, a festészet területéről nevek sorozatával bizonyította, hogy nemzeti és egyszersmind nemzetközi lehet ugyanazon produktum. A névsor önmagáért beszél, és nem lehet véletlenszerűség, hogy az említettek csaknem kivétel nélkül szerepeltek Ady cikkeiben: Balzac, Shakespeare, Ibsen, Csajkovszkij, Gounod, Rodin, Wagner, Hauptmann, Gorkij, Sienkiewicz, Degas, Delacroix, Renoir, Cézanne, Zola, Velasquez, Rubens, Verdi, Tintoretto, Tizian és sokan mások. A nevek mellett persze az a lényeges, hogy mit bizonyítottak velük. Rippl-Rónai azt, hogy miként alkothat szétválaszthatatlan egységet a nemzeti és nemzetközi jelleg. Hangsúlyozta: „a művész iparkodjék külföldön értékre emelni tehetségét, mert csak így van módjában, hogy édes hazánk szépségeit, érdekes típusvilágát jellemző vonásaiban, lehetőleg egyénileg felfogva az utókor számára dokumentálhassa. - Az általános tapasztalat azt bizonyítja, hogy az igazi nemzeti művészet csakis ilyen érzés megnyilatkozásában jogosult és képzelhető el; így aztán, ily alakban, lehetséges nemzeti jelleggel felruházni művészeinket, akiknek azonban nemzetközileg is meg kell állni helyüket. Mert téves azon hit, hogy a művész csak nemzeti művészetet csináljon.”57 A hazai gyökérből táplálkozás, illetve az azon túlemelkedés egyik nagy dilemmája a századforduló utáni magyar szellemi életnek. Lyka Károly a festészet és szobrászat néhány kiemelkedő képviselőjéről summázta, hogy „munkájuk sohasem válik igazán magyarrá, ha nem érzik meg rajta a föld szaga, melyből e plánták (ti. alkotások - L. A.) kikeltek. Mélyítsék tehát gyökereit az igazi magyar földbe, éles szemmel és érző szívvel tanulmányozzák a magyar ember lelkét, életét, vágyait, búját, örömét. Ha mindez megcsillan képeiken, a plasztikai munkáikon, akkor elérték a legnagyobbat, legnemesebbet.”58 Az újra törekvőknek, de még inkább a „hivatalosoknak” sem volt közömbös, hogy miként határolhatják körül a „magyar nemzeti művészet” tartalmát. A Modern Művészet című lap rovatot nyitott (A holnap művészei felirattal) ennek tisztázására. Rippl- Rónai ott közreadott nyilatkozatában a „nemzeti motívumok interpretálását” emelte ki, azt, hogy az itthoni festőnek, szobrászoknak és íróknak a hazai táj, vidék elemeit kell megfigyelni, de - itt a kvintesszencia - nem külsőségeiben. „Mert nagyon téves azt hinni - írta -, hogy vidéken ,csakis’ a parasztélet a magyar. A magyar motívumok és a .magyar’ művészet közt igen nagy különbség van. Olyan nagy, hogy igen könnyű megérteni, ha arra az alapra helyezkedünk, hogy a művészet csakis nemzetközi értelemben művészet. Más nem is lehet.”59 Más szóhasználattal ehhez hasonlatos dolgokról szóltak Ady párizsi újságcikkei, később versei. A francia főváros segítette át az úri Magyarország „lelki határain”60, láttatta meg vele, hogy a magyarság csak akkor tudott és tud

2§Q