Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
természetnek ehhez a hangulatához, hogy itt-ott néhány kabátnak és fának kissé elütő színét jelző vékony festékfolt már kiadja az egész hangulatot minden ka- rakterisztiikumával. Most csak igen vékony festékkel le kell kötni a rajzot a vászonra: nem baj, sőt úgy hat természetesnek, ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla. Készen vagyunk.”47 Természetszerű, hogy a magyarázatból elsősorban a párizsi benyomások és az általuk elindított alkotási folyamat, illetve ennek impresszionisztikus volta érdekes. Nem azért, mintha alkati paralelizmusra gondolnánk. Ezek mintegy előkészítették annak lehetőségét, hogy az érdeklődési körök közeledjenek, vagy éppen átfedjék egymást. Szó volt már arról is, hogy Bölöninek milyen érdemei vannak Ady képzőművészeti tájékozódásában. Ezen belül külön hangsúllyal kell kezelni azt a tényt, hogy sokszor és értően beszélt a költőnek Gauguinről, öt az egymást megértő művésztársaság, amelynek Rippl-Rónai is tagja volt, másokkal együtt „úttörő” mesterének tartotta. Az 1894-es Mars-mezei Szalon-beli kiállításon sikert aratott Rippl-kép, az öreganyám, a személyes ismeretséget is megteremtette Gauguin és a magyar festő között. Érthető így, hogy piktúráját gyakorta hozták kapcsolatba a franciáéval (s vele együtt Van Gogh-éval). Emlékezései egyik fejezetének zárásában ki is ért erre: „ök ketten azok, kikhez - bár más utakon haladtam - végeredmény gyanánt látszólag talán legközelebb jutottam a művészi rokonságban. Van köztünk bizonnyal hasonlóság, pedig égyi- künk se kereste azt. Különösen véletlennek és a természet és a művészet értelmezésének lélekben gyökerező hasonlósága lehet a közös kútforrás, melyből mindhárman merítettünk.”48 Gauguin ekként olyan előd, kihez - mondhatni - belső kontaktusa volt Rippl-Rónainak. Más jellegű, de hasonlatosan mély vonzódás alakult ki Adyban a francia festő iránt. Bölöni több helyütt említi, mennyit beszélt neki életéről és kapacitálta, hogy a Salon d’ Automne kiállításán aézze meg műveit. Erre a tudósítás szerint nem került sor, de Ady mégis írt a Budapesti Naplóban egy tárcát, „melynél kifejezőbb megítélése alig volt akkoriban Gauguinnek.”49 A költő értéséről és érzékenységéről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a párizsi Nationale szalon 1907-es tárlatáról küldött cikkében francia műértőkkel szemben határozta meg Gauguin és Rippl-Rónai viszonyát: „Rippl-Rónai egyetlen magyar sociétaire-je a Szalonnak. Jellemző, hogy nem is mint piktor, hanem mint dekorátor. S még egészen modern fejű kritikus is, aki egyébként meghódol a magyar művész erejének, ráfogja, hogy nagyon megfigyelte és félreértette Gauguint. Mi is hallottuk azt, hogy a fiatal Rippl-Rónai Normandiában együtt kóborolt és festett Gauguinnel, akinek akkor még francia megértője nem volt. Talán föl is lehetne fedezni, hogy valamit tanult Gauguintől. Nem iszonyú bűn az utolsó évszázadnak talán legoriginálisabban látó festőjétől tanulni. De mennyire nincs igaza ennek a francia kritikusnak. Mennyire új, magyar és Rippl-Rónai a mi Rippl-Rónaink.”50 A „legoriginálisabb” művésztől való tanulás lehetőségének fölemlítésével Ady tulajdonképpen minősítette a magyar festőt. S ez - ha jól végiggondoljuk - kontaktusuknak olyan fordulópontja, mely nem csupán a közvetettségből a közvetlenségbe történő átmenet, de a művészetfelfogás azonosságai okán is érdekes. Paul Gauguin című írásában Ady azzal magyarázta az eredetiséget, hogy a francia művész szakított minden sablonnal, még az akkori élettel, kultúrával, civilizációval is. Régen felismerték már, hogy e cikkben szembenézett a modernség problémájával, s kimondta a lírája szempontjából is lényegest: „Ö mindig összefoglalt és nem szétbontott”. Ha 278
