Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
azoktól, kik - a húszas években - „céltalan handabandázással” kultúrfölényt emlegettek. A költő úgy vélte, hogy „eszmék és igazságok” keresése viszi igazán előbbre a nemzetet, a népet és az emberiséget. Ebbe a perspektívába illesztette bele Rippl művészetét és sorsát. Különösen nagyra értékelte azt, hogy nem lett a magyar művészet tragikus hőse (mint sok elődje és kortársa), hogy mosolygó és győzelmes forradalmár volt, aki Párizs meghódítása után itthon is diadalmaskodhatott. Műveivel. Mert képei - írta - „a magyar szellem diadalát hirdetik, olyan finomságról és nemességről, olyan gyöngédségről és erőről tesznek tanúságot, amelyek mindig büszkeségei és boldogságai lesznek a mi gazdag szegénységünknek, és közös kincsei az egész emberiségnek.. .”9 Életében és oeuvre-jében a művész sors tipizálható vonásait látta, s legerőteljesebben azt: az újat hozó nem bukik bele vállalkozásába! „NEM IRODALMI HATÁSOKRA TÖREKEDETT” (Emlékezéseiről) A Nyugat kiadója saját rajzaival díszítve, szép virágmintás vászonkötésben jelentette meg 191 t-ben Emlékezéseit. Az emlékezés végülis irodalmi műfaj és Rippl-Rónai el is mondja, hogy literátorok ösztönzésére fogott hozzá: „Azért írok, mert beugrattak. Néhány íróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dolgokról szóló tárcacikkemet s buzdítottak, írjam össze emlékeimet.”10 Emlékezéseiben az önmagára találás útjának plasztikus bemutatása az egyik legnagyobb érték. Mondhatnám úgy, hogy azt az emelkedést teszi szemléletessé, amely Munkácsytól önnön egyéniségig vezet. Szükségképpen nézett szembe azokkal az akadályokkal, amelyeket a rosszindulat, a meg nem értés vetett útjába. A párhuzam itt csaknem kikerülhetetlen, mármint az, hogy - maga is hangsúlyozta - ugyanolyan volt sorsa, piktúrájának teljesedése, mint a francia újítóké Puvis de Ohavannes-tól és Cézanne-tól, túl Rodinen és Toulouse-Lautrecen, egész Foran-ig, ha meg is emeli türelmének jelentőségét az a tény, hogy a lekicsinylő támadásokat megadással viselte. „Rippl-Rónai - írta könyvének értékelője - azon forradalmárok közé tartozik, akik szellemileg sziklát gördítenek el útjukból, szinte emberfeletti energiával és az intrazigensek speciális kegyetlenségével robognak lelki céljaik után, mint emberek azonban krisztusi lágysággal és gyöngédséggel térnek ki az útonálló madárijesztők elől.”11 Írásában - jól nyomon követhetően - egyéniségének művészi oldala nyilatkozik meg a legerőteljesebben. Az a fölény, amely a célját elérő ember sajátja. A literatúra iránti vonzalma könyvének lapjain újra és újra előtűnik. Jellemzőnek mondható az az eset, amit Idealizmus és realizmus című tapisszé- riájának készítéséről jegyzet fel, hogy amíg Lazarine asszony a tűt öltögette, felolvasta neki Balzac Jézus Krisztus Flandriában)át. Irodalomhoz kötő érdeklődése csak fokozódott, amikor Thadée Natanson, a jószemű szerkesztő bekapcsolta a Revue Blanche körébe. A folyóiratnak voltak kisebb-nagyobb saját törzshellyel rendelkező társaságai. A fiatal írók egy része a rue Saint-Honoré egyik kocsmájában találkozott rendszeresen, s itt ismerte meg Rippl-Rónai Alfréd Jar- ryt, akinek különcködései (halálfejekkel kirakott szobája volt) és Ubu, le roi című darabja felkeltették figyelmét. Jarry a Revue Blanche-ben méltatta később a festő Öreganyám című képét és életrajzának feldolgozását ígérte, de „azt nem válthatta be”12, mert a piktor addigra hazajött Párizsból, 267
