Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
Egy kompánia a Monteparnasse-vasútállomás melletti Café de l’Avenue- ben volt esténként. Itt többször megfordult Oscar Wilde, akinek a Revue Blanche - Rippl szavaival - sokat foglalkozott müveivel, „különösen nagy és érdekes paradoxonokkal” megtűzdelt mondásaival.13 A festő sajnálkozott azon, hogy nem találkozhattak, mint ahogy arról is ilyen hangnemben emlékezett meg, hogy nem hallgathatta Stéphane Mallarmé virágos nyelvezetű beszélgetéseit. Ezek az írók, kik az említett folyóirat mellett a Mercure de France-ban találtak fórumot, mintegy védekező kényszerből csoportosultak. Rippl-Rónai legalábbis párhuzamot látott a „hivatalos” írók gáncsoskodásai és a „hivatalos” festők impresszionizmus ellenes kirohanásai között. Persze nem csupán ez, hanem az eredmények is egymás mellé sodorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezéseiben-. „Stéphane Mallarmé Les Pages szép könyvét, amelyet Bruxelles-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam f. . .] elég szerénytelenül beletettem a könyv lapjai közé olvasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat dekorációnak. Nagyot is néztek francia barátaim, amikor először meglátogattak Neuillyben, és ott találták asztalomon Mallarménak „általam illusztrált” könyvét; azt hitték, a rajzok csakugyan illusztrációk, a könyv hozzátartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő megbízáshoz? Mondom, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt sokan excentrikusnak találtak, én éppen ritka szép nyelvezete, annak szinte parfümös illata miatt nem győztem eleget olvasni.”14 Csak sajnálhatjuk, hogy a rajzok később elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, amivel egy év múltán Georges Rodenbach: Les Vterges című novelláját díszítette. Ennek készültéről így számolt be öccsének: „Egy kis könyv kiadásán, illetőleg megcsinálásán fáradozom ... A kiadó több mint 2000 frankot áldoz föl, jobban mondva reszkíroz. - A könyvecske nem lesz vastagabb mint két irka - egy rövid kis históriával amelyet egyik legelőkelőbb francia (születésére nézve belga) író ír a mi gondolatainkat kifejező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony.”10 Ha a könyvében megemlített nevek egy részét - Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Puvis de Chavannes, Rodin, Cézanne - egymás után írjuk, akkor nyilvánvaló, hogy Rippl-Rónai Emlékezéseiben a maga sorsán keresztül azt a művészi forradalmat mutatja be, mely a századvégi Franciaországban történt s aminek jelentősége éppen általa lett egyértelmű a hazai festészetben. Bevilágított abba a színekkel birkózó, új eszméken vajúdó kaleidoszkópba, amely Párizsból akkor lendülésre késztette a piktúrát, és új, addig nem sejtett megismeréséhez vezetett. Nem objektiven, nem az értekezés, még csak nem is az esszé eszközeivel dolgozott, hanem közvetlen elbeszélő hangon, itt-ott az epika lehetőségeit kihasználva közöl jellemző epizódokat és ad találó helyzetmagyarázatokat. Nem jólére- sültséget fitogtat, inkább az életet igyekezett szemléletessé tenni, nem kérkedik múltjával, természetesen beszél. Ez pedig a mesterkéltség irodalmi divatjában, az ömlengő szerepjátszás burjánzásában a legjobbakhoz - a nyugatosokhoz - kapcsolja könyvét. Korabeli bírálója is megjegyezte, hogy Rippl-Rónait lelki barátság fűzte össze minden olyan művésszel, irodalmárral, akik tettek valamit az „újért”. Méghozzá úgy — ami ugyancsak erénye írásának -, hogy magyarsága ismételten előtérbe került. Erre nem kis mértékben az említett védekező reflex késztette. Mármint azokkal szemben, kik valami okból (leginkább tehetségtelen- ségből) még csak egy szabadjegyet sem tudtak kijárni azokra a kiállításokra, ahol 268
