Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatai (különös tekintettel a somogyi sajtóra) 2. közlemény
Iivel”. Az egyik résztvevő emlékezése szerint az összejött társaság szívesen és figyelemmel hallgatta a festőt, aki a jellemzés szerint „rendkívül intelligens és művelt”, és „nagyon szép férfi volt, nagy, barna, kifejező szemekkel”.2 A társalgást Juhász Gyula szavai szakították félbe, azon véleményének adott hangot, hogy mennyire mély és igaz Rippl-Rónai művészete. A piktor - a krónikás szerint - tiltakozott, és egy történettel adott hangsúlyt ellentmondásának: „Egyszer meglátogattam Maillolt és ugyanezt mondám neki. Ám Maillol, miközben ki- kísért a kertjén keresztül, lehajolt egy szál liliomért, s fölemelve megjegyezte: C’est complet, pas mon art.”3 Az est végén a társaság elhatározta, hogy átsétálnak Budára, Rippl műtermének irányába. A költő hosszan elkísérte a házaspárt és útközben elmondta a festőnek hozzá írt költeményét. „Másnap - írja Farkas László - Rippli megbocsátó, elnéző mosollyal mondta el ezt nekünk, ö tudniillik a viselkedésében, a modorában, az egész lelkiségében nem volt úgynevezett művész”.4 A vers, amit Juhász Gyula elmondott, a Szomorú Friss István címmel ismertnek egyik változata lehetett. Ugyanis a Könyves Kálmán kiadóvállalat helyiségeiben a leírt találkozókat megelőző hónapokban volt Rippl-Rónainak egy gyűjteményes kiállítása, amelyen a parasztportré is szerepelt. Az élményszerű találkozás a képpel, pontosabban a költőre gyakorolt hatása valamiféle belső egyezést mutat a két művész között. Erre egyébként Juhász Gyula Szép csöndesen címmel megjelent egyfelvonásos füzetének kritikusa, Göndör Ferenc (Nagyváradról Kaposvárra került) hírlapíró már 1909-ben utalt: „Benn rezeg Juhász Gyula végtelenül finom, mély és nemes lírája. Egy halvány skisz ez a darab, afféle tipikus Rippl-Rónai-kép, tele elhaló hangokkal, szürkébe bágyadó színekkel, amelyeket azonban a képben meg kell látni s a színdarabban - meg kell láttatni.”5 A festő hitvallásának egyik sarkalatos gondolata az volt, hogy emberi élet ne értelmetlenül összegyülemlett dolgok közt folyjon le, hogy az artisztikum- nak meghatározó szerepe legyen a mindennapokban.6 Juhász Gyula is ilyes dolgoknak adott hangot egyik cikkében: „Az Ipar-utcai fiúk az időben (a század legelején - L. A.) nagyon erősen készültek valamire. Az életre, a magyar életre, amelyé a jövő, így gondoltuk, és amely akkor Ady Endre első verseiben, Jób Dániel novelláiban, Rippl-Rónai képein bizonytalankodott. Mi oly végtelenül fiatalok voltunk. Rabok, akik a pávát várják, a szabadulást a tunya, beteg, romlott magyar élet tömlöcéből.”7 A vers, a cikkek utalásai mutatják, hogy a költő pontosan tudta, mit jelentett a magyar festőművészeinek Rippl-Rónai piktúrája, a ragyogó és borús színek „varázslójának” látta, aki európai viszonylatban is sokat adott. Halálának hírére készített írásában ki is mondta: „Ez a csodálatosan meleg kedélyű és mélységesen bensőséges kaposvári művész alapjában véve forradalmat csinált a hazai piktúrában, olyan forradalmat, amely sok tekintetben rokon azzcd az irodalmi ribillióval, amelyet valamivel később a fiatal Ady föllépése okozott. Mikor Rippl-Rónai megjelent a magyar művészet ugarán, sivár, szomorú aka- démizmus csöndje feküdt rá a lelkekre . . . Valami hallatlan életkedv és életerő lobogott benne, valami isteni könnyelműség, amely nem törődött az ócska sala- bakterek dörmögésével és mormogásával, amely fütyült a hülye konvencióra, és végezte a maga dolgát, festette tovább a maga látomásait és álmait, csak arra a szóra hallgatva, amely bensejében intette és buzdította.”8 Juhász olyan eszmei szövetségest látott a piktorban, aki igazi értékek teremtésével határolta el magát 266
