Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)

Stier Miklós - Szász Zoltán: Új- és legújabbkori helytörténetírásunk módszertani kérdéseihez

végezhető, lehetőleg kérdőíves módszerrel. Egy ilyen tábor elsődleges funkciója azonban nem az adatgyűjtés, hanem a munka során a gyűjtők go'ndolko- dásában megindult átalakulás.)

Az üzemtörténet tárgyi emlékei részben a helyszín, tehát a vizsgált vállalat területén tanulmányozhatók (épületek, gépi berendezések, megőrzött darabok vagy azok mintái: öntési modellek stb.) részben múzeumokban (pl. a budapesti Közlekedési Múzeumbán, a Műszaki Múzeumban, a várpalotai Vegyipari Múzeumban) részben pedig az egykorú megrendelőnél, amennyiben a gyártmányt, vagy annak egy részét, egységét ma is használják. Bár 1954 óta a muzeális értékű gépeket védettnek nyilvánították, mindig találni belőlük legalábbis részegységeket az ócskavas között. Ezeket a történész csak a múltbeli fejlődés iránt érdeklődő helyi szakemberek segítségével fedezheti fel. A tárgyi emlékek felkutatása azért is rendkívül fontos, mert akárcsak a néprajzi emlékek területén - éppen évtizedünkben megy végbe a géppark és az épületek nagyszabású kicserélése és átalakítása. Míg korábban elsősorban a hagyományos termelés modernizálása, fejlesztése volt előtérben, ma egyre inkább a strukturális átalakítás, a teljesen új üzemszervezet és technikai eljárások bevezetése lép előtérbe, ami viszont együtt jár a hagyományokkal való lehető teljes szakítással. Korábban a gépi berendezések lehető leghosszabb ideig való üzemeltetése látszott gazdaságosnak, a jövőben viszonylag gyakori gépcserével kell számolni. így aztán bizonyos gépfajtáknak - akár a népi eszközöknek - még az emléke is elhalványul. A gazdaság - s benne az ipar - „jelenirányúságú”, a történetiség iránt közömbös. A megmaradt tárgyi emlékek megmentése, mint minden forrásmentés, a történésznek is feladata.

Az üzemtörténeti feldolgozások elterjedt formája a kollektív munka. Rendszerint egy-két műszaki szakember és egy-két történész írja meg a gyár történetét, lehetőleg külön fejezetekben. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy a történész az elosztási szféra területén keletkezett iratanyag alapján rekonstruál egy történetet, ami azonban nem a gyár története, hánem egy üzleti vállalkozás története, rosszabb esetben a gyárvezetés hivataltörténete. A műszaki kérdésekkel foglalkozó szakember viszont megírja a technológiatörténetet, rosszabb esetben elvész az átszervezések és a gépcserék, a gyártmányadatok részleteiben.

Az üzem termelési és társadalmi szervezet, organikus egység, nem pedig harmonikusan egymásba kapcsolódó fogaskerekekből álló gép. Egyesíti magában az uralkodó társadalmi viszonyokat és a termelési technikát. Szervesen kötődik a tájhoz, városhoz, ugyanakkor része az adott iparágnak. Az üzemtörténet írásánál ezeket állandóan szem előtt kell tartani. A jobb megoldás tehát nem az egymás mellett futó párhuzamos tanulmányok készítése, hanem az üzemtörténet olyan megközelítése, ahol a mindenkori központi kérdések tárgyalásának tengelyére, mintegy fővonalra kapcsolódik a többi kérdés bemutatása. Ez a megoldás azonban többszerzős feldolgozás esetén valóban kollektív munkát igényel: a szerzői kollektívának minden lényeges kérdésben együtt kell kialakítania az álláspontját. Ebből következik, hogy a munkában a tagolás, a belső periódushatárok kialakítása az általános történeti periodizáció (pl. alapítás, új telephely, világháború, újjáépítés, államosítás, első ötéves terv, profitváltozás, fúzió stb.) mellett az üzem belső fejlődéséből adódó periódusokat is (rekonstrukció, átszervezés, új technológia, piaci kudarcok stb.) be kell iktatni, meirt éppen ezeken ke20