Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 9. (Kaposvár, 1978)
Kelemen Elemér: Somogy megye népoktatása (1871-1880)
ami együttesen alig haladja meg az 1866-68-ban, három év alatt megjelent hasonló tárgyú írások mennyiségét. Ha ehhez még hozzászámítjuk az „Újdonság” rovatban közzétett évi 20-40 egy-két mondatnyi, vagy néhány sornyi, gyakran érdektelen híreket, akkor is feltűnő a változás. A növekvő érdektelenségre csak részben adhat magyarázatot a súlyosabbnak tűnő gazdasági és politikai - a megyei után az országos bel-, majd a külpolitikai - cikkek növekvő terjedelme, a lap ellentmondásos - és egyre több helyet követelő - szépirodalmi arculatának a kialakulása és a jól jövedelmező apróhirdetések esetenkénti túlsúlya. Részleges magyarázat lehet csak az is, hogy a törvény megszületése után az 1866-68-as pezsgő vitákban részt vett cikkírókat - tanítókat, lelkészeket - lekötötték a végrehajtás feladatai, hiszen az új helyzet új gondokat, témákat jelentett. A rejtélyesnek tűnő változást egy 1871-es szerkesztői üzenet segít megfejteni. A lap „Nyílt posta” rovatában egy D. J. nevű olvasó levelére a lap kiadója és szerkesztője, Roboz István a következő választ adta: „Nem szereti Ön, hogy a nevelés és a tanítóknak annyi tér van lapunkban! Bölcsen tudhatja Ön, hogy lapunknak a megye minden érdekét képviselni kell, s a nevelés és a gazdászat azon tér, melyen sohasem tehetünk eleget, s mely alapokra a legbiztosabban építhetünk.”11 Joggal feltételezhetjük, hogy az előfizetők bizonyára széles körének és a lapot finanszírozó gazdasági egyleteknek, takarékpénztáraknak a véleményét megfogalmazó D. J. tiltakozása csak egy volt a sok közül; s hogy nem hiábavaló, azt a lap profiljának statisztikailag is igazolható átalakulása bizonyítja. De változást mutatnak a megjelent nevelési tárgyú cikkek is. Találkozhatunk ugyan még egy-egy, a népoktatási törvény következetlenségeit, végrehajtásának mulasztásait bíráló, bátor hangú cikkel,12 azonban nem ritka a lényegtelen részletkérdésekkel foglalkozó vagy öncélú eszmefuttatás sem. Értékesek és fontosak a kezdetben még rendszeresen, később ötletszerűen közzétett tanfelügyelői jelentések, iskolatanácsi jegyzőkönyvek, a megyei tanítóegylet munkájáról beszámoló írások. Azt a betekintetést azonban, amit a lap a 60-as évek végén a népiskolai gyakorlatba, a tanítók munkájába, gondolkodásmódjába engedett, ebben az évtizedben már hiába keressük. Talán csak 1879 nyara idézi a népnevelési egyletek és a népiskolai törvény körüli viták emlékét. Egy „k-n” szignóval megjelent cikk, „Az állam befolyása az oktatásügyre” váltott ki a pápai enciklikától is felbuzdult egyházi körök részéről ingerült és dühödt támadást. A személyeskedésig fajuló vitát, amelytől a tanítóság feltűnően távolmaradt, végül is a népoktatás állami felügyeletének jogosságát igazoló és szabadelvű eszméket hangoztató szerkesztőségi cikk zárja, amely azonban „a pápának is megadja a pápáét”: kölcsönös türelemre és egyetértésre int, s ami még furcsább - és a szerkesztési gyakorlatban szokatlan - a vitazáró után közli a támadást indító egyházi cikkírók viszontválaszait.13 Az 1860-as években még lelkes, „a népnevelés ügyének felkarolásán buz- gólkodó” úri közvélemény pálfodulása tükröződik a népnevelési egyletek körüli általános részvétlenségben (ez alól egyetlen kivétel a „Csoknyavidéki Népnevelési Egylet”, élén a széles látókörű Széchenyi Pállal); és a községi olvasókörök mellett is jórészt lelkes tanítók, jószándékú jegyzők és néhány fevilágosult művelt pap bábáskodnak. Tanulmányunkban két - egymással összefüggő - kérdést vizsgálunk. Az első részben a népoktatás fejlődésének keretét jelentő polgári tanügyigazgatás 193
