Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatairól - különös tekintettel a somogyi sajtóra

Istvánnal közös kiállítást rendezett Nagyváradon. Ennek érdekessége volt, hogy a Holnaposokhoz és Ady baráti köréhez tartozó Dutka Ákos jellemezte a tárlaton szereplő művészek egyéniségét és munkásságát, kiemelve, hogy a „lángoló világon" az életöröm, derű és békesség és harmónia hitelét mutatják a festmények. „A mi korunkból ezek az üzenetek - mondotta befejezésként Dutka -, ezek a színes álmok őrzik meg a jövendő új hírű s álmú emberei számára, hogy milyen emberek voltunk, miről álmodtunk, mit láttunk szépnek."

43 A megnyitó után ment el a festőművész Adyhoz. A költő öccséhez írt levelében említi a tényt, amit aztán Bölöni is átvett,

44 hozzátéve, hogy mennyire kedves élményeket szerzett Csúcsán Rippl-Rónai. Számunkra - a művész barátság szempontjából - fontosabbak ennél azok az emlékek, amelyet Ady Endre szemei címmel foglalt össze később a festő. Méltánytalanul elfeledett és keveset idézett

45 dokumentumok ezek (ezért is indokolt a legjellemzőbb részek minél teljesebb kiemelése). „Egészen pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira - írta Rippl-Rónai. Nem tudom elfeledni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt - ő különben sokat, sokáig ágyban maradt - ahol millió újság és a napi hírek elmondói közt felcsillantak nagy szemei. Felém nézett és szemeivel simogatott, ami nekem oly jólesett, oly sokat mondott. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: 'Mit csinálsz Jóska?', 'Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?' És aztán: 'és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban ugye?' Akkor, talán utoljára életében, nekem dedikálta utolsó könyvét. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett kezébe, és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene. Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy, hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkban, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez - sajnos - engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket, és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később, pár nap múlva kitűnt, hogy betörte egyik bordáját, ami elősegítette a véget. Pár hét leforgása után meghalt, hogy örökre éljen."

64 Ebben a részletben a személyes motívumokat írta le, de ezekben is van néhány utalás arra, hogy műveiken át érdeklődtek egymás iránt. A cikk első felében pedig arról értesülünk, hogy Rippl-Rónai művészi témaként is érdeklődött a költő iránt (emlékeztetnünk kell arra, hogy Czigány Dezső Ady-portréja milyen nagy visszhangot váltott ki az 1908-as kiállításon, s Rippl attól kezdve tervezte az arckép megfestését). Ez olyan tény és érv amellett, hogy kapcsolatuk több volt köznapi barátságnál, aminek döntő jelentősége van. Mert, elképzelhetetlen, hogy eszmei, gondolkodásbeli, művészi törekvésekben körvonalazódó hasonlóság nélkül ilyesmire sor kerülhessen. Ady - mint 1915-ös cikkében láttuk - zseniről, nagyon nagy emberről írt, aki életével, artisztikus hajlandóságával összefoglal, kifejez valamit, ami jellemző nem csak a festőre, de az akkori viszonyokra is. Ilyesmit keresett Rippl-Rónai a költőben, s az Ady szemeiről készített első írásában erre a szimbolikusságra figyelt leginkább: „Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak ezért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, egy igen ha-