Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Laczkó András: Rippl-Rónai irodalmi kapcsolatairól - különös tekintettel a somogyi sajtóra

Régi nóták kezdenek halkulni, Régi álmok csendesen fakulni, Régi szemek tünt napokba néznek, Álom, álom, álom volt az élet, Mostan éled tünt élete sírfán Szomorú Kis István? Az eddigi adatok arra mutatnak, hogy Bölöni György „magánvállalkozásaival" nemcsak népszerűsíteni szándékozott az „új magyar pitorok" képeit, hanem végső soron összekötő, kapcsolatot teremtő és szorgalmazó szerepet is vállalt a festők és az irodalmárok között. A bevezetőben idézett két cikk mellé oda lehet tenni az övét is, a literatúrai összefüggések felsorolásának indokával. Bölöni, miként Crevalier és Lyka Károly, arra hivatkozik Rippl-Rónai 1911-es kiállításának képeiről szólva, hogy „nincs senkink, írónk, költőnk sincsen, aki az életből, a polgárias külsejű és kényelmesen szemlélődő otthoni életből, ilyen művészettel szedte volna össze élményeit, aki így tudta volna megütni az egyéniség és a természet összhangját".

10 Persze, hogy ehhez az értékeléshez eljusson, gyakori találkozásokra volt szüksége a somogyi festő művészetével. A korábbiaknál jobban, már nem csupán az észrevételezés szintjén foglalkoztatta az „új művészi cél" problémája a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre - L. A.) tömörülés létrejötte után; dokumentálni, mindenki, a szélesebb közönség számára közel hozni szándékozott azt Rippl-Rónai, Kernstock, Gulácsy, Czóbel, Czigány, Tihanyi, Márffy képeivel. 1909 júniusában Nagyváradon MIÉNK kiállítást nyitott meg Bölöni, amelyre természetesen sok meghívott írónak, költőnek, művésznek kellett volna érkezni. Rippl itt sem tudott megjelenni. Ugyan a Somogyi Hírlap arról tudósított, hogy bankettet rendeztek a „nagy festő" tiszteletére,

11 de utóbb kiderült, hogy nem volt ott, sürgönyt küldött a matiné szervezőjéhez, Bölöni Györgyhöz ezzel a szöveggel: „Egész lelkemmel Önökkel vagyok, bocsossának meg, nem vehetek részt ünnepélyükön."

12 Bölöni élénk képzőművészeti érdeklődése és az említett tárlatok rendezése mintegy előre jelezte azt, hogy kritikusként is foglalkozzon Rippl-Rónai művészetével. Erre - mint szó volt róla - az 1911-es tavaszi retrospektív kiállítás adott kitűnő alkalmat. A megemelő jelzőt az indokolja, hogy a fővárosi Művészház rendezvénye kiváltotta a „hivatalos Magyarország" bírálatát, s így némiképp vízválasztó szerepe volt. Ugyanis a Rippl-Rónai festményeket és rajzokat - illő kísérettel - megtekintette Tisza István és a látottakról így nyilatkozott: „Igazán sajnálom, hogy ilyen talentumos ember eltévelyedik."

13 Kifejezvén ezzel a mondattal, hogy az „újabb művészeti törekvések" (Tisza szavai - L. A.) általa élesen elítélt táborához sorolja a festőt. Ha nem is a durva támadás ellen, de a szándékok és célok értő megerősítése tekintetében fontosnak kell tartanunk Bölöni'nek a Világban megjelent cikkét. A témák köznapi egyszerűségétől a színekig mindenre odafigyelt: „Meghitt arcok, amelyek meghúzódnak az élet öregségeiben, szobák sarkaiban üldögélnek alakok, amelyeknek külön lelkük van. Ahol semmi sem történt, semmi nem jön nagy robajjal, átsuhan a csend. Családi fészek nyugalma ül, pillanatok jelennek meg, mintha várnák, hogy mély nesztelenségekből megszólaljanak kakukkos órák. Az élet bensőséges, megszenteledött percei ezek, amelyeket érzések, átélt impressziók avatnak fel emlékeinkké ... Ezt a nagy intimitást, az ő pszichológia, benső súlyát és jellemvonását ezek a ho-