Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)
Solymosi László: A hódoltság néhány somogyi település történetében
ról a vezérek haditanácsa döntött. Ezzel eljutottunk ahhoz a pillanathoz, hogy átadjuk a szót a kortárs Istvánffy Miklósnak, a történetírónak. 98 A haditanács résztvevői „sok vitatkozás után elhatározták, hogy hozzáfognak Korotna megtámadásához és elfoglalásához. Ezt a várat az elmúlt évben, Allya Mátyás katonáinak szétfutamodása után Tojgun hatalmába kerítette. Erre vezérül Pallavicini Sforza, az ifjú főherceg alvezére vállalkozik, s kiválasztják Pohlweyler Miklóst seregével és Lenkovicsot a szlavóniai gyalogsággal, hogy együtt menjenek. Zrínyi Miklósnak, mint aki jól ismerte azt a vidéket, s buzgó vezér volt, parancsot adnak, hogy övéivel csapataik előtt haladjon, s ne mulaszsza el, hogy a németeket tanácsával és jobbjával segítse. Nyolc közepes nagyságú faltörő ágyút adtak neki, s elhatározták, hogy a főherceg úgy tesz majd, mintha egész hadseregével követni akarná őket. Egész éjjel megszakítás nélkül meneteltek, s pirkadatkor odaérkeztek. Nyomban elhelyezik az ágyúkat a vár keleti felén, tábori szolgákat és árokásókat rendelnek oda, s melléjük őrségül három zászlóajnyi német gyalogost adnak. Elhatározzák, hogy'a nyugatra eső, fából és polyvával kevert agyaggal betapasztott sövénykerítésből álló sánc ellen, miután az ágyúgolyók becsapódásaitól jókora rés támadt rajta, rohamot intéznek. Oly nagy volt a mieink gyorsasága a támadásban, hogy nem lehetett megakadályozni, hogy valamennyi gyalogos, de még lovaskatona is - anélkül, hogy vezéreiknek és tisztjeiknek parancsát vagy a további ágyúzást bevárták volna - a hidakon és a sáros utakon át tüzes bátorsággal nyomba'n meg ne közelítse a sáncot, s Pohlweyler is azokat a katonáit, akiket az ágyúk őrizetére hagytak, csak nagy nehezen tudta visszatartani és megakadályozni, hogy ők is, az ágyúkat otthagyva, a harcolók közé ne vegyüljenek. Az elsők, akik odatámasztott létrákon a sáncra felkúsztak, Tompa István, Zrínyi lovascsapatának zászlótartója, és Patacsics Péter híres lovas voltak, őket nyomon követték a németek és a magyarok. Miután a sáncot elfoglalták, s az ott lévő ellenséget egy szálig lekaszabolták, azok, akik a várba menekültek, egy darabig ágyúkkal és puskákkal védték magukat, végül azonban attól félve, hogy ugyanolyan sorsra jutnak, mint társaik, vagyis lemészárolják őket, s kétségbeesve, a magyarok s főként Zrínyi gróf hitéért és segítségéért könyörögtek, hogy ajánlják fel nekik a megadás feltételeit. De amikor a magyar gyalogosok a németekkel együtt már a vár kapuját kezdték szekercéikkel hasogatni vagy lánggal égetni, az ablakokból kivetették magukat, és amennyire csak tehették, elkerülték a németeket, s magukat rátukmálták a magyarokra, hogy fogják el őket. De a dühükben és mérgükben tomboló németek senkinek sem kegyelmeztek meg, még azokat is, akiket, megadva magukat a magyaroknak, a magyarok foglyul ejtettek, s karjaikkal átölelve tartottak, a németek kegyetlenül megölték, úgyhogy néhány magyar is, az általuk elfogott törökökkel együtt, puskagolyótól találva elpusztult, így a várat a katonák egy rohamával rövid idő alatt leforgása alatt elfoglalták és kirabolták. Ennek véghezvitelében a magyarok közül tíz katona esett el, a németek számából pedig kétszer annyi; köztük Landenburg Scipio lovasparancsnok, akit a sánc ostronjilása közbén, amikor fényűzésből lazára szétvágott cipőjébe, mint amilyeneket most a németek használnak, hegyes lándzsája beleakadt, s nem tudta gyorsan kiszabadítani, az ellenség megölt. A törökök közül csak kevesen, azok, akik a mocsarakon, erdőkön és ismert ösvényeken át mindjárt a csata kezdetén elszaladtak, menekültek ki futás-