Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Szili Ferenc: Cukorrépa-termesztés a Mezőgazdasági Ipar RT kaposvári cukorgyárának vonzáskörzetében (1894-1904)

észrevételeit pedig az igazgatóságnak mindenkor írásban jelentette. A cukorrépa hektáronkénti átlagtermésének növekedéséhez feltétlenül hozzájárult az a tény is, hogy éppen a gyakorlati tapasztalatok alapján egyre inkább kiszorították a szerződésekből azokat a területeket, amelyek a cukorrépa termesztésére valamilyen oknál fogva alkalmatlanok voltak. A századforduló idején már nem fordulhatott elő olyan eset, mint 1895-ben, amikor még a Tolna megyei kistermelők a filoxera által tönkretett magas fekvésű szőlőhegyeken kísérleteztek a cukorrépa termesztésével, természetesen igen gyenge eredménnyel.

86 A cukorgyár a kistermelőknél a vetés időpontját is meghatározta, annak megfelelően küldte a vetőgépeket a különböző községekbe. Kladnigg a nagybirtok-üzemek tulajdonosaihoz és bérlőihez küldött leveleiben a vetéssel kapcsolatos tudnivalókat is ismertette. Szerinte a vetés csak akkor foganatosítható, ha a talaj hőfoka és porhanyós állapota azt megengedi, ezért nyirkos talajba vetni nem volt célszerű. Azokban a gazdaságokban, ahol a cukorrépa területe 100 kataszteri holdnál nagyobb volt, figyelembe kellett venni az időjárást, valamint a munkásviszonyokat is. Ilyen esetekben a vetést három részre osztották; a terület egyharmadát március vége felé, a második részt április elején, az utolsó egyharmad részét pedig április 8-a után lehetett és kellett elvetni.

87 A cukorrépa termesztése ily módon nem volt annyira kitéve az időjárás kockázatának. A vetésre a földet kellőképpen elő kellett készíteni, különösen fontos volt az utolsó munkafázis: a hengerezés - majd a vetést követő újabb hengerezés - mivel így a mag a földhöz hozzátapadt. A sortávolságot 36 cm-be'n jelölte meg, de a vetés sűrűségét a talaj minőségétől tette függővé. Ezekkel az általános jellegű tanácsokkal a termelők sokrétű és nem egy esetben sajátosan egyedi problémáira nem lehetett mindig választ adni. A cukorgyárnak mindössze csak egy répatermelési felügyelője volt, aki a gyár „követeként" fáradhatatlanul járta a nagybirtokokat, de a rendkívüli időjárások és a cukorrépát pusztító rovarkárok idején nagyon sok helyre már csak késve érkezett. A cukorrépa termesztése szakismeretet igényelt, a technológiai fegyelem megtartása nélkül nagyobb terméseredményeket nem lehetett elérni. Mihelyt a répamag kikelt és a vetősorokat látni lehetett, azonnal meg kellett kezdeni az első kapálást, majd 10-14 nap múlva a porhanyított földben a másodikat. Ezt követte a répa ritkítása, illetve egyelése, majd végül a nyári gyomtalanítás és a szeptemberben kezdődő répabctakarítással ért véget a termelés munkafolyamata. Kladnigg többször hangoztatta, hogy az egyidejűleges egyelést és kapálást nem ajánlja, mivel a répának az egyelés után okvetlenül szüksége van arra, hogy megerősödjék, csak azután lehet megkapálni. Az előző fejezetekben már érintettük, hogy a cukorrépa termesztése a termelőt a belterjes gazdálkodásra kényszerítette, a gépek használata műszaki ismereteket igényelt, a műtrágyák alkalmazása pedig a szakszerű gazdálkodás alapjait vetette meg. A Mosonmagyaróvári Kühne Gépgyár 1902-ben a cukorgyár igazgatóságának répahámozó gépet ajánlott fel, amelynek az volt az előnye, hogy „egy ügyes gépész által egy órai idő alatt darálógéppé is át volt alakítható . . .'

,88 Az iparszerű termeléshez még nem szokott nagybirtok-üzemek, de még inkább a kistermelők egy része gyakorta ágáltak a cukorgyár ellen és a szerződésben vállalt kötelezettségeiket nem minden esetben voltak hajlandók maradéktalanul végrehajtani.