Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 8. (Kaposvár, 1977)

Kanyar József: Középiskola és középfokú oktatás a Dél-Dunántúlon a XVIII-XIX. században

Bálint (1575), Szárasi Ferenc (1586), Hercegszöllösi Gáspár (1592) és Siklósi Péter (1595). De elpusztultak Baranyában és Tolnában a XVII. században még virágzó vörösmarti, laskói, decsi és nagyharsányi iskolák is. Ezeknek a sorsára jutott a XVII. században a pécsi unitárius főiskola is. De nemcsak a régi iskolák, az egyházak nagy része is elpusztult a hódoltsági területen művelődéstörténetünk nagy kárára. Még a templomok köveit is szétszedték: várfalakba, vagy vízgátakba építették be azokat a török hatóságok. Csak a felszabadulás utáni században épültek e kőtemplomok helyébe sárral tapasztott és szalmával fedett, s fatalpakon álló sövénytemplomok, borona falú parókiák és oratóriumok. Még szinte ezt az elpusztult tájat látta - negyedszázad múltán - a hódoltság alóli felszabadulás után az 1715. július 19-én Bécsből induló és oda két és fél hónap múltán visszatérő Clements Simon - körútján Pozsonyt, Székesfehérvárt, Veszprémet, Keszthelyt, Kanizsát, Varasdot, Zágrábot, Triesztet, Kőszeget és Sopront érintvén - az Egerton-féle gyűjteményben található és a British Múzeumban őrzött útleírásában („A yournal of my travails into Lower Hungary, Sclavonia, Croatia, Friuli, Carniola and Stiria in the year 1715")Kulturális intézményekkel még kevés helyen találkozott - Dél-Dunántúlon - az angol utazó a csaknem 1500 kilométeres úton mindössze csak az esztergomi, a varasdi, a zágrábi és a kőszegi jezsuita kollégiumokat tartotta említésre méltónak. Még csak vendégfogadókat is alig látott a körúton, szépszerével kőből rakott épületeket is mindössze csak Vázsonyban, Kőszegen és Veszprémben néhányat, annál több elpusztult várromot és „szétszórva épített és szalmával födött" falusi házakat. A XVIII. századra nemcsak e terület középkori kulturális-oktatási intézményei pusztultak el, de a XVI. század békésebb évtizedeiben még átmenetileg kibontakozó protestáns középiskolák is. „Rezik gymnasiologiája szerint - idézi Molnár Aladár - az ágostai evangélikusoknál a mágnásoknak és királyi, meg a kisebb városoknak 1640-ig fennállott hetvenegynéhány gimnáziumából alig tudnánk a XVIII. század első éveiben megnyomorított állapotban is tízet összeszedni." így mindezeket az intézményeket újonnan kellett megteremteni, ami nem kis nehézségekbe ütközött, mivel a régió jelentős része gazdaságilag is csak nehezen tért magához. A gazdaság lassú fejlődésével együtt - vele összhangban - lassan változni kezdtek a társadalom funkciói is, s ennek nyomában - ha lassúdabban is változtak a művelődési igények is. Végül is e művelődési igények azokból a funkciókból nőttek ki, amelyeket a gazdaság és a társadalom látott el egy-egy területen. így került Dél-Dunántúl, de az egész Pannónia is - a gazdasági és a társadalmi fejlődés perifériájára, ahol is a másfélszázada állandósult török fenyegetés nemcsak a hódoltság korára fogta vissza a polgári fejlődést, de még a felszabadulás utánra is a feudalizmus megerősödése lépett századokra a nyomdokába. E visszamaradottság legszembetűnőbb jegyei közé tartozott a tájban a késleltetett városfejlődés, azaz a városfejlődés megállása, illetve az átlagosnál is lassúbb regenerálódása, amely még a mezővárosi fejlődésre is kihatva - lassította, befullasztotta azt. A térségben a kis mezővárosok megmaradtak valamiféle földesúri függésben lévő kisvárosoknak, amelyek a valódi városi polgárság kialakulásának a folyamatában nem képezhettek elégséges lendítőerőt. Jellemző, hogy e lassú fejlődés következtében a régióban csak egy város: Pécs tudta