Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 6. (Kaposvár, 1975)

8. Erdősi Ferenc: Somogy megye építőanyag-iparának fejlődése és szerkezeti átalakulása a XIX. század végétől napjainkig

közelében létesült, amelynek nagy befogadóképességű vágányhálózata megkönynyíti a kaviccsal töltött, ill., a bányához üresen érkező vagonok rendezését, és egyúttal a 3 irányból összefutó vonalak csomópontja is. Üzemtörténeti adatok Gyékényesen kezdettől fogva gépesített termelést folytattak. Már az első években sínen mozgó, három szálas, serleges gőzüzemű kotrógéppel fejtették a talajvízszint alatt elhelyezkedő kavicsot 3-5 m vastagságban. E gép kapacitása óránként 120—130 m

3 volt, kiszolgálásához műszakonként 9 ember kellett. A kotrógép kapacitását nem sikerült minden évszakban és évben kihasználni. Az 1920-as években 8 órás műszak alatt átlag 35-40 vagonnyit termeltek, tehát az évi termelés ^0-54 ezer m

:i lehetett, amit átlag 25-30 ember állított elő. Kézi erővel, csákánnyal, lapáttal történt viszont a lefedés és a helyenként 2-2,5 m vastag ill. vasúti kocsiba rakták. Az ágyazati- és betonadalékanyagkcnt hasznosított nyers bányaszáraz térszíni kavics fejtése, majd az anyagot kubikustalicskával hordták össze deponiába, kavicson kívül különféle szemszerkezetű, speciális rendeltetésű rostált termékeket is előállítottak. Átlagosan napi 14-20 m

:!-t raktak vagonba : „mozdony homokot" (a kerekek visszacsúszása ellen hintették a sínre), „pucoló homokot" (épület vakolásához) és gyöngykavicsot az állomásépületek előtti és a vágányok közötti területek felhintésére. E különleges termékek olyan keresettek voltak, hogy nemcsak Dunántúl-szcrte, de Budapesten es a távoli alföldi megyékben is vásároltak. A legkorábban, az 1920-as években nyitott kisüzemek közé tartozott az őrtilosi fejtő, amely 1931-ben, a gazdasági válság alatt beszüntette termelését. Hogy 1930-ban még a kisüzemeknek alig volt súlya, az kiderül a népszámlálási statisztikából is. Akkor ugyanis az ország 69 főnyi kavics-bányászati létszámának több mint a fele Somogy megyére jutott, és ezek is - néhány kivételével - Gyékényesen dolgoztak. Az 1930-as évek végén, kihasználva a háború előtti építési konjunktúrát magánvállalkozók több kiskapacitású kavicsfejtőt nyitottak. Ilyenek voltak pl. a Végvári Endre (később Galambos Gyula-féle) mederkavics kotrás, a vízvári, zákányi (Bán Pál, ill. Kaposi és Társa-féle) zátony- és bányakavics fejtések. Közülük azonban mindössze a zákányi bánya emelkedett a helyi jelentőség fölé. (Az 1940-es években már 10-15 főt foglalkoztatott, kézi meghajtású serleges úszó kotrógép segítségével havonként mintegy 1000 m

:i kavicsot termelt, amit a zákányi állomásra lóvontatású csillepályán szállított be (j. táblázat). Táblázatunk tanúsága szerint tehát még a kisebb Dráva menti kavicsfejtőkben is - ellentétben az 1930-as népszámlálás által kimutatott 38 fővel — az évtized vége felé már legalább másfélszáz ember dolgozott. Egyetlen üzeni sem alakított ki lehatárolt piacterületet. Üzletkötőik élelmességétől és a megrendelőhelyektől függően változott szállítmányaik iránya a Dél-Dunántúlon és a DélAlföldön belül. A MÁV csak a felszabadulás után, 1949 decemberében vált meg a gyékényesi bányától, amelyet akkor a gyékényesi székhellyel létrehozott „Dcldunántúli Kavicstermelő NV" vett át. Ennek a vállalatnak a keretében működtek tovább az 1949-51 között államosított kisebb kav'csfcjtők is. Közülük a vízvári az államosítás évében nem működött, de termelésbe állítása után 9 bányásszal és 9 rakodómunkással havonta átlag ezer köbméter kavicsot adott, az 1953 júniusában bekövetkezett leállásig. Érdekessége, hogy a nehéz fizikai munka ellenére főként női munkaerőt foglalkoztatott, akik nagy részét 1953-ban Gyékényesre irányították. A barcsi (volt Végvári Endre-féle) mederkotró üzem rakodója a fűrésztelep mellett volt. Az államosításkor egy 150—200 m

3

/8 óra kapacitású, diesel meghajtású serleges kotrógéppel, két, egyenként hat köbméteres sóderszállító dereglyével és 10 munkással gyarapította az nv. vagyonát, ill. létszámát. E telephely korszerűsítése már nagyon időszerű volt, mivel elavult felszerelése csak embertelenül nehéz munkával tette lehetővé a kitermelést. (Az uszályokat kenderkötéllel vontatták a partról a rakodóig a munkások, majd ott a ferde csillepályán felcsörlőzték az anyagot a magaspartra.) Az 1950-eí években végrehajtott korszerűsítés során vontató motorcsónakot, két (egyenként 9 m

! befogadóképességű) dereglyét szereztek be, a csillék felhúzását pedig gépesítették. A barcsi telephely kapacitása csakhamar elérte a havi 1200-1300 m

3-t, létszáma pedig a 16 főt. Az i960 végéig Gyékényeshez tartozó fióküzem a legrentábilisabbak közé tartozott, a termelési költségek az árbevételnek csupán a felét tették ki az igen korszerű termékstruktúra (90 százalék mozdonyhomok, 5 százalék rostált kavics, 5 százalék bányakavics) következtében. Dolgozóinak egy részét szintén átvette Gyékényes. Zákányon a Kaposi-féle bánya 13 fővel került az nv. tulajdonába. Az elavult úszókotrót leállították, a termelés az 1950-es évek elején kizárólag kézi erővel folyt, de a lét-