Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 6. (Kaposvár, 1975)

7. Tóth Tibor: A nagyüzemi szerkezet és szemléletmód kialakulásának kérdései a mernyei uradalomban

tőke részesedése az 1914-es 14,97% v

°lt, az egész korszakra jellemzően az átlag 8,7% körül alakult. Ugyanebben az időszakban Sporzon az épülettőkék optimumát 15-25% körül jelölte meg.

20 A korabeli legfejlettebb magyar birtokokon az arányok még ennél is magasabbak voltak. 1885-ben a bellyei uradalomban 33,4%, 1889-ben Mezőhegyesen 31%, 1890-ben Övárott 25,6%, 1892-ben Kisbéren és Bábolnán 25, ill. 38%-os, a csákvári uradalomban 1890-ben 26%-os volt az épülettőke aránya.

21 Az összehasonlító adatok egyike-másika persze nem lehet egyértelműen normatív, lévén, hogy részben célgazdaságokról volt szó, az ideálisnak mondható megoszlásra azonban a fenti adatok mindenképpen utalnak. E számokhoz viszonyítva most már az uradalom épületrészesedését - szinte az egész korszakban - legjobb esetben is csak gyengén fejlettnek kell neveznünk, a folyamatos, nagy értékű beruházások tehát a tőkestruktúrában radikális előrelépést láthatóan nem eredményeztek. Másrészt viszont az épületberuházások, azok improduktív jellege ellenére is alapvető fontosságúak voltak,

22 a további áldozatok meghozatala elengedhetetlen volt akár az egyéb összetevők rovására is - ahogy ezt egyébként az eleven- és holtleltár értékének az alakulása tükrözi is. Az épülettőkére vonatkozó kitérők után nézzük ismét az előbb elemzett táblánkat! A vizsgált korszak utolsó évtizedében - úgy látszik - az uradalom összes üzemtőkéjét tekintve elérte, ill. megközelítette a közepesen intenzív minősítéshez szükséges értéket, sőt 1914-re majdnem elérte a nagyon intenzív kategóriát jelző részarányt is. Ugyanekkor a forgtótőke aránya megközelítette, ill. az utolsó évben tetemesen felül is baladta még a nagyon intenzív mutatót is, míg az elevenleltár viszont az extenzív részarányt sem érte el. Az eszközleltár értéke pedig 1908-ig az extenzív részarány alatt maradt, és 1914-ig is alig haladta felül az közepesen intenzív kategóriára jellemző részarányt. Összességében tehát 1908-ban a majdnem nagyon intenzív forgótőkefelhasználás mellett uradalmunkat még mindig a nagyon extenzív épület és leltári tőkearányok jellemezték. Milyen konzekvenciái vannak most már a tőkestruktúrák sokirányúan elemzett, fentiekben leírt módosulásának? Mindenekelőtt látható, hogy a termelői tevékenység egyik legfontosabb eleme a mernyei uradalom számára is a termelési tényezők kívánt, az adottságokat messze felülmúló szintjének a biztosítása volt. Azaz a termelésfejlesztés nagyarányú, folyamatos és a lehetőségekhez képest arányos beruházási tevékenységet kívánt. Az e követelmények kielégítésére irányuló törekvéseknek azonban sajátos következményei lettek. Mindenekelőtt az állandó költségek ugrásszerűen megnőttek, és ez a tény önmagában is csökkentette az üzemszervezés rugalmasságát, másrészt pedig ez a növekedés csak egy idő után volt képes a kézimunkaerő-szükséglet csökkentésének az irányába hatni. Az állandó költségek szükségszerű emelését csak a hozamok növelése útján lehetett volna ellensúlyozni.

23 Ehhez azonban elsősorban a hozamnövelő ráfordításokat kellett volna növelni. Láttuk azonban, hogy uradalmunk elsősorban éppen nem a hozamnövelő ráfordításokat növelte, hanem törvényszerűen elsősorban az állandó költségeket volt kénytelen gyarapítani. Az ellentmondás feloldására végül is egyetlen módként az élőmunka, vagyis a forgótőke növelése kínálkozott, jóllehet néha még e forrást is kénytelenek voltak a beruházások érdekében megcsapolni. Az így felépített gazdasági konstrukció természetesen labilis volt. Az árviszonyok alakulásától most elte-