Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 5. (Kaposvár, 1974)

Tóth Tibor: A mernyei uradalom gazdálkodása a jobbágyfelszabadítás előtt

szemben - a trágyahordás és -terítés elsőbbségét/'

9 Az első időszakban a trágya hordása és az elterítése elsősorban téli, kora tavaszi munka volt. Az a tapasztalat, hogy egy-egy szánfordulóval nagyobb mennyiség volt szállítható, mint egy-egy szekérrel, a munkát szinte kizárólag télivé tette. Egyedül Dörgicsén, ahol a kétnyomásos rendszer következtében a somogyi kerületeknél gyakrabban kényszerültek gabona után gabonát vetni, volt általános már a io-es évek közepétől, hogy az őszi gabonák betakarítása után a tarlót megtrágyázták és még a vetőszántást megelőzően a tarlót lebuktatták/

0 Egyebütt a trágyával kapcsolatos munkák az állatoknak a legelőről való beszorulását megelőzően, csak novemberben kezdődtek meg. Ekkor a tavasztól felhalmozódott trágyát az ólak javításával egyidejűleg, ha a kellő fogaterő rendelkezésre állt és a termelési rendszer is úgy kívánta, közvetlenül a mezőre hordták - ez egyúttal a tavasziak alá történő őszi előkészítést is célozta - vagy a kirakott trágya a határban kijelölt emésztőkbe került. Ehhez rakták hozzá a 20-as évek második felétől a télitrágyát is, és ezt használták azután az ősziföldek, az ugarok és a rétek trágyázására. Ezt a rendszert megelehetősen következetes módon igyekeztek érvényesíteni, olyannyira, hogy pl. 1823-ban egységesen elrendelték, hogy a parlagszántást csak trágyázás után lehessen megkezdeni.'

11 A trágya minőségét illetően az uradalom - úgy tűnik - viszonylag előnyös helyzetben volt. A lazább talajú Dobszát és Öszödöt kivéve az uradalom kerületeit általában a középkötött vagy kötött vályogtalajok jellemezték, így az elsősorban juhászatokra korlátozódó uradalmi állattartás a szántóföldi termesztést e vonatkozásban is célszerűen egészítette ki.

52 Egyébként azt a 40-es évekre eső tervet, hogy Dobszán tehenészetet létesítsenek, a szükséges trágya minőségével kapcsolatos igény is motiválta. A fentiek után most már az a kérdés, mi volt vajon az a norma, amely uradalmunkban a trágyahasználat mértékét szabályozta? A már hivatkozott 1836os robotmunkaösszesítés c kérdésről így írt: ,,1 O-öl-re esék 12 1/2 font trágya; innen 1100 D-öl-es holdra kellenék 137 1/2 mázsa trágya, 's egy szekérre 5 mázsát véve, szükséges 27 12 szekér, de ez kevés - legalábbis kelleték egy 1100 • -öles holdra 198 mázsa, melynek kivitelére 5 mázsával számolva szükséges 39 3/5 szekér - mivel pedig egy robotosszekér nem viszen ki 5 mázsát, átalljában egy 1100-1200 D-öles holdra kívántatik 60 robotos kotsi trágya."''

3 Ha a bécái mázsában megadott mennyiségét tizesrendszerre számítjuk át, ez a mennyiség azt jelenti, hogy egy 1100-1200 O-öles területdarabra 100 q istállótrágyát számítottak, ami csak közepes trágyahasználatnak felelt meg. Az 1834-es, már többször hivatkozott tervezetében Ugróczy holdanként 123 3/4 mázsás trágyázása átlaggal számolt, de ő maga is érezve ennek elégtelenségét, nagyon nyomatékosan javasolta az állatállomány növelését. A talaj erő visszapótlás biztosítása mellett, különös gondot fordítottak a magágykészítésre is. Az uradalom gyakorlatában a minél jobb magágykészítés nemcsak a szántások gyakoriságával függött össze, hanem azok alaposságával is. Akár az ősziek alá szánt három szántást, akár a tavasziak vetését előkészítő két szántást tekintjük is, a követelmény azonos volt: ,,a' mennyire lehet, jó mélyen megtétetni."*'

1 Hogy a jól elkészített magágy jelentőségét mennyire felismerte az uradalom, mi sem bizonyítja jobban, mint pl., hogy 1821-ben Mernyén az ősz folyamán már egyszer felszántott és télen megtrágyázott kukoricaföldet márciusban ismét felszántották, „hogy kukorica vetésig másodszor is meg lehessen ke-