Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)

Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán

ncl többről van szó. Olyan veszélyekről, amelyek a gazdasági szektoron kívülről fenyegették a kereskedőt, és megannyiszor puszta életét is veszélyeztették. A török terjeszkedés, a magyar-török végváriak összecsapásai, a két fél portyázóinak betörései ellenséges területre mindenütt veszélyeztették az embert, életét és megtermelt javait. Hát még azokat, akik a legveszélyesebb területeket járták, akik nagy távolságokat tettek meg; a kereskedőket! Nyugodtan állíthatjuk, hogy a más körülmények között békés foglalkozásnak számító kereskedelem „rettenetesebb mesterség" volt, mint a végvári katonáké. Egy-egy olyan mezővároson pedig, amelyben nagyobb számmal éltek viszonylag jobb módú kereskedők, különösen könnyen megakadt a zsákmányra leső szem. így Kálmáncsehin is különös előszeretettel vettek sarcot mind a törökök, mind pedig a fizetetlen magyar végváriak. A törökök zsarolásainak illusztrálására keresve sem találhatnánk jobb példát annál, amit Skaricza ír le 1561-ből: Praeses Quinqueeclesiensis Mamhut Begus nouiter Provinciám ingressus, ubi a civibus Calmantsiensibus salutatus ac muneribus cohonestatus esset, monuit eosdem, vt deinceps Vayuodam Caposuariensem, suam Centurionem, seu officialem, Cyafer dictum, adirent ct quator vei quinque vlnas panni boni generis Üli exhibentes seruitia débita vitro manciparent. Hac iussione a Calmantsiensibus neglccta vei saltern dilata, irritatus Vayuoda, paucis post diebus, ipso concionis tempore ita aduolat Calmantseinum, vt terroré subitaneo grandioribus auditorum Templo dilapsis, pueri et virgines in Sacrarium abeonderentur. Nihilominus armata manu, adita quaeque Templi milites Turcisi perucstigantes, seseque satellites inuestigare dictitantcs, iuventuti quidem pepercere, maiores vero quosque vna cum Szegedino et ludirectore Emerico, equis curribusque impositos violenter Caposuarinum perducunt . . .""" Arra is idéztünk már a fentiekben néhány példát, hogy a szigeti katonák megcsapolták egy-egy kálmáncsehi polgár nyereségét, ide mégis leginkább egy hercegszőlősi polgár esete kívánkozik. Böjté Jánosé, akinél, az esetet hírül adó levél szavai szerint, ,, . . . kazdagabb mind az egész Duna Dráva kezett nem volt, ki ő felségének, az ki érti volt, hívséges szolgálattal nem kicsin dolgokba szolgált ő felsége házához, mind az elébbi kapitánoknak, mind penéglcn ezidőbelieknek [nyilván Sziget volt ez az „ő felsége háza"] . . ." Ennek ellenére „ . . . negyvenöt darabontokat reá választanak, házán őt magát megfogták, marhájában, pénzében sákmánt tettének, úgy mondják ám, hogy hatezer forintját kéz pénzt, három arany tánért, két darab ezüstét hozták el, a nekül minden drága ruháit, ö magának az kénzás után kapuja előtt fejét vették, házát megégették ..." A gyújtogatás során mellesleg kigyulladt a mezőváros egyik „szere" is, ahol 13 további ház hamvadt el a tűzben. A Böjtén hatalmaskodó darabontokon a levélíró Orosztonyi Péter szenyéri tiszttartó, maga is kemény katona, mond ítéletet: ,, . . . De nem tudom, ha pénze kedviért avagy miért mívelték rajta, kit nem kellett volna.""'

8 A hódoltsági kereskedők mozgási szabadságot élveztek mind a megszállt területen, mind pedig a királyi Magyarországon. Itt, mert a szultán alattvalói, amott pedig, mert magyarok és keresztények voltak. Pontosan ennek következtében kaphattak oly jelentős szerepet a két, egymástól erőszakkal szétválasztott országrész árucseréjének összekapcsolásában."'" Kétségtelen előny, de az éremnek csak az egyik oldala. A török által megszállt területek kereskedője nagy árat fizetett ezért az előjogért.