Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán
páli vámra hajtják állataikat. 52 Ezek, az inkább csak nyomjelzésszerű adatok a simontornyai út egy másik variánsára irányítják figyelmünket, hiszen Szenyér nem a simontornya-zákányi út mentén feküdt, hanem inkább a fehérvár-zákányi úthoz volt közel, mint ahogy az említett szentpáli vám is ez utóbbin foglalt helyet. Eszerint a tőzsérek használhatták a simontornya-gyánt-somogyvári utat is, amely az utóbbi mezővárosnál találkozott a Marcalin, Nagyszakácson és Szentpálon keresztül érkező fehérvár-zákányival, amely viszont Kanizsát elkerülve, attól délre csatlakozott a buda-zákányi fővonalhoz. (Természetesen a valóságban nyilván innen is behajtották az állatokat Kanizsára.) 31 Hogy ez az útvonal is élénk forgalmat bonyolíthatott le, mutatja a szentpáli vám évi 20 forint körül mozgó bevétele, valamint a szenyéri tiszttartó azon véleménye, miszerint „Somogyban ennél [ti. Szenyérnél] jobb wasar heel nem lenne ymmar masthan, ha az sok bántás nem volna". 3 ' 1 A Dél-Dunántúlon tehát a XVI. század közepe táján három fontosabb kereskedelmi vonal vitte és hozta az árut a nagy távolsági kereskedelmi vonalakra és azokról vissza (lásd a térképmellékletet!). Közülük kettő, a fentiekben i. és 2. számmal jelölt, már a Dél-Dunántúl középső részén egyesült és egy útként, ami azonos a középkori pécs-radkersburgi úttal, futott tovább a Muráig. A harmadik, bármely változata bizonyuljon is helyesebbnek a továbbiakban, csak röviddel azelőtt találkozott ezzel (ezekkel), mielőtt a Dunántúlról a Muraközbe átlépett volna: ha a simontornya-zákányin haladt délnek, Csurgónál, ha a buda-zákányin, akkor Zákánynál egyesült az előbbivel. Az olvasó szemében feleslegesnek tűnhet, hogy ezeket az utakat ilyen részletességgel igyekeztünk felvázolni, hiszen még így sem tudtunk minden tekintetben megnyugtató eredményre jutni. Véleményünk szerint azonban a magyar kereskedelemtörténct legtöbb problémája abból adódott és adódik, hogy belső útvonalainkat, sokszor még a legfontosabbakat sem ismerjük a szükséges pontossággal, így aztán azok az adataink, amelyekből a kereskedelem méreteire következtethetünk, kiszakítva, kapcsolataiktól megfosztva többnyire nem értékelhetők, de nem is értelmezhetők helyesen. E problémákat többnyire csak a végpontok megjelölésével, néhány odavetett, általánosságban mozgó és a szakirodalom szegényessége következtében, nem is mindig helytálló megjegyzéssel szoktuk elintézni. Márpedig hiába ismerjük, akár részleteiben is, egy-egy vámhely, rév forgalmát, ha nem ismerjük az utat, amely hozzá vezetett, ha nem tudjuk, hol és milyen vámhelyek voltak ugyanazon az úton a vizsgált előtt és után. Ugyanígy nem tudunk részletekbe menő útirány- és variánsvizsgálatok nélkül rátapintani azokra a gazdasági erőkre, amelyek egy-egy város vagy mezőváros kiemelkedését elősegítették. Témánknál maradva: pl. könnyen engedhetnénk a csábításnak, hogy a dél-dunántúli utakra jutott szarmasmarhák átkelőhelyeit csakis a dél-dunántúli réveknél keressük. Útjaink ismeretében azonnal szembetűnik, hogy a többi, északabbra fekvő révet sem zárhatjuk ki vizsgálódásainkból. A következő fejezet, amely a dél-dunántúli útvonalak forgalmának méreteit és szerkezetét vizsgálja, remélhetőleg más oldalról is bizonyítani tudja majd, hogy milyen lényegbevágó felismerésekhez vezethet az útvonalak minuciózus feltérképezése.
