Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán
felbukkant jegyzék róla sejtetni enged. Ezt egészíti ki az a néhány, a korabeli levelekben fellelhető adat, amely viszont csakis e jegyzék ismeretében magyarázható helyesen.' E tény máris felkeltheti gyanakvásunkat, hogy a jegyzék talán valamiféle provizórikusan és speciális körülmények következtében használatba vett útszakaszt vázol elénk. Gyanakvásunkat csak fokozhatja, hogy más adatok pedig egyenesen ellentmondani látszanak annak a feltevésnek, miszerint itt valaha is jelentősebb, hosszabb ideig használatba vett külkereskedelmi útvonal futott volna. Glaser Lajosnak a Dunántúl középkori úthálózatáról készített, kitűnő tanulmánya a DélDunántúlon csak másodlagos fontosságú utakat jelez, olyanokat, amelyek semmiképpen sem mérhetők a Balatont nyugat felől megkerülő, Itália felé igyekvő fő kereskedelmi vonalakhoz. 0 Egy 1515-ből származó, szintén olasz nyelvű feljegyzés pedig, amely ismét csak a velencei szarvasmarha-kereskedelem magyarországi útját rögzítette, látszólag a konkrét adatok tanúságával erősíti meg az „argumentum silentii" ingatagabb bizonyságát. E feljegyzés szerint ugyanis 1515-ben még azok a marhacsordák sem a dél-dunántúli Duna-réveket használták, amelyek Szegedről indultak el, és ennek következtében nyilvánvalóan ott találták volna meg a legrövidebb utat Velence felé. Ehelyett a Duna-Tisza közén haladtak észak felé, majd - valószínűleg a földvári réven keresztül - Székesfehérvárra érkeztek. Onnan Berenhidán, Veszprémen, Türjén, Vasváron és Rákoson keresztül nagy ívben megkerülték a Balatont, és így jutottak a muraszombati harmincadhoz, majd azon túl a sokat emlegetett „laibachi útra". 9 Aligha szükséges hosszabban bizonygatni, hogy e több száz kilométeres, meglehetősen indokolatlannak látszó kerülő jócskán megnövelte a marhák árát. Nyilvánvaló, hogy a velencei út ilyetén alakulásában valamiféle gazdaságon kívüli kényszer játszott közre: Feltehetőleg azoknak a magyar törvényeknek gyakorlati kihatását kell ennek - a méltán illogikusnak mondható - útnak létrejöttében keresnünk, amelyek a szarvasmarha-kereskedelmet a székesfehérvári, budai és pesti sokadalmakra kényszerítették, úgy rendelkezvén, hogy a külföldi kereskedők csak azokon vásárolhatják meg az állatokat a tenyésztőktől, illetve a magyar tőzsérektől. 10 Az alábbi tanulmány bizonyítani igyekszik, hogy a XVI. század közepi jegyzék által felvázolt dél-dunántúli út (mint később kiderül: utak) nem valamiféle kísérletképpen használatba vett és rövid idő után elnéptelenedett, hanem olyan huzamosan és rendszeresen használt közlekedési vonal volt, amely mind a magyar külkereskedelmi forgalom lebonyolításában, mind pedig a terület gazdasági életének és városfejlődésének alakulásában komoly szerepet játszott. Olyan útvonalról lesz tehát szó, amely nem mérhető ugyan a „laibachi" főútvonal fontosságához, mégis egyike azon fontos, Magyarországon belüli utaknak, amelyek, mint patakok a vizet a folyónak, úgy gyűjtötték össze és továbbították a Velencébe futó főutak hatalmas állattömegeit és más árucikkeit. I. „HÁROM ÜT VEZET PETTAU FELÉ" A Dél-Dunántúlon keresztül nem egy nagyobb fontosságú útvonal igyekezett az országból kivezető külkereskedelmi útra (ahogy a korabeli források kissé túl sommásan mondani szokták: Pettau felé), mint az a bevezetőben felhasznált egyzék alapján vélhetnénk, hanem három. A Sziget környéki kereskedőnép paoaszlevele, amelyet 1565-ben nyújtottak be a Zrínyi Miklós szigeti működését vizsgáló kamarai bizottságnak, ekként vázolja fel ezeket:
